Mondd meg hogyan meditálsz és én megmondom, hogyan élsz! Ez volt a legnagyobb felfedezésem az én mini elvonulásom első napján. A tegnapi részben már kifejtettem, hogy az igazi krízis az első napon jelentkezett. Iszonyatos belső dühvel ébredtem hajnali négykor. Nem az óra csörgése keltette bennem a dühöt, már álmomban is dühös voltam. Feszített engem a keret. Utoljára 2010-ben dolgoztam olyan munkahelyen, ahol megszabták nekem, hogy mikor jelenjek meg reggel. Aztán magánvállalkozásba kezdtem és a saját főnököm lettem. Nem voltak időkeretek és normák. Álmomban tudatosítottam, hogy az elkövetkezendő három napban fix keretekhez kell tartanom magamat. Hajnali négytől este kilencig egy előre meghatározott ütemterv szerint fog zajlani az életem. Olyan volt, mintha keresztre akartak volna engem feszíteni. Gondolatban dühösen összecsomagoltam a cuccaimat és kimentem az autóhoz, hogy magam mögött hagyjam ezt a helyet, ahol szánt szándékkal meg akarják nyirbálni a saját személyes szabadságomat. De miközben ment ez a belső mozi, egy másik üzemmód is létezett. Egy tudatos jelenlét, amelyik kivezényelte a testemet a fürdőszobába, megmosatta a kezemmel a fogamat, visszavezette a lépteimet a dharma-terembe és szólt az agyamnak, hogy olvassa szépen az ének szavait majd leültetett engem a földre és belerakott ismét két óra meditációba.
Délelőtt megjelent a Templom apátja is, aki előző nap távol volt és áthívott az irodájába egy teázásra, hogy meghallgassa odakerülésem fantáziadús sztoriját. Az többször előfordult már, hogy az emberek beragadnak a környékükön a sárba, de az már nem hogy utána ott is akarjanak maradni egy intenzív elvonulásra. Aki erre adja a fejét, az tudatosan megy oda és pontosan tudja, hogy mibe megy bele. Tetszett Csong An Szunim közvetlensége, ráadásul folyamatosan olyan érzésem volt, mintha ismerném őt valahonnan. Nem volt idegen számomra sem a kinézete, sem az energiája, pedig tuti fix, hogy ebben az életben még nem találkoztunk. Annyival zártam le magamban az egészet, hogy biztos valakire emlékeztet, ezért érzem így. Elég volt egy pillanatra a közelében lennem és éreztem, hogy nagyon sok tudás van benne. Bennem meg nagyon nagy a tudásvágy, ezért ezeket az embereket mindenhol felismerem 🙂
Ezen az első napon sem ment a meditáció sokkalta jobban mint az előző este folyamán. Az idő nagy részében arra figyeltem, hogy “kibírjam” az üléseket, hogy kibírjam a hátfájdalmat és hogy benne tartsam magamat a helyzetben, hogy ne őrüljek meg a fülsípolásomtól és hogy közben azért időnként figyeljek a hangokra a környezetemben vagy pedig kérdezgessem magamtól a “Mi ez?” kérdést. Délután alkalmam nyílt kimenni egyet sétálni. Nagyon békés és nyugodt környezet veszi körül a templomot. Úgy éreztem ki kell menekülnöm a természetbe, az erdőbe, hogy egy pillanatra levegőhöz jussak abból a helyzetből, amibe beletettem a testemet.
Az első áttörés aznap este jött, az egyik meditáció során. Valahogy elhalványodott a hátfájdalmam és nem erre irányítottam a teljes figyelmemet, már nem is dühöngtem azon, hogy miért vagyok itt és nem éreztem azt, hogy kínoznak engem, hanem csak simán ültem és figyeltem a felmerülő gondolatokat és kérdéseket bennem. Ekkor esett le nekem, hogy az ahogy meditálok PONTOSAN ugyanolyan, ahogy élek! Meditáció közben PONTOSAN ugyanazt csinálom, mint a valós életben és hogy ez az egy óra leképezi tömörített, lekicsinyített mintában azt, amit a nagy méret végett nem látok a “kinti” életben. Az első szembetűnő dolog a teljes időrabság volt. Tudtam, hogy 50 percig meditálunk, se kevesebb, se több, mégis bizonyos időközönként az órára néztem, hogy még mennyi van hátra? Aztán egy ponton ráébredtem, hogy ez vajon felgyorsítja az idő múlását? Nem mindegy hogy mennyi perc van előttem vagy utánam, ha úgyis 50 percig tart a meditáció? Én gyorsítani akartam az időt, már túl akartam lenni rajta, tovább lépni a következő programpontra. De rá kellett ébrednem, hogy mivel az idő így is, úgy is telik, teljesen MINDEGY, hogy én nézem-e az órát vagy sem. A meditációs üléseket rövid séta a teremben követte, majd megint meditáció, aztán énekeltünk, ebédeltünk. Mindig elérkezett egy következő program, csakhogy ez nem oldotta fel az alap problémát! Hiába akartam már végre túl lenni a meditáción és inkább enni, mert az milyen jó tevékenység, az evés alatt is telt az idő és én azon kaptam magam, hogy már megint ülök a földön és meditálnom “kell”. Egy ponton rájöttem, hogy tiszta agyrém, amit csinálok. Ha nem tudok a pillanatban lenni, hanem folyton valamilyen más tevékenységen jár az agyam, amit szívesebben csinálnék, akkor sohasem tudok megnyugodni! Ha nem teszem egyenrangúvá az összes tevékenységet, akkor folyton csak szenvedek! Mitől értékesebb egy találkozás a régi barátommal mint a reggeli fogmosás? Miért teszem bele magamat az egyikbe és vonom ki magamat gondolatban a másikból? Mert az uncsi? Mert nincs benne semmi érdekes? Pedig bizonyos szinten teljesen egyenrangúak. Mindkettő életem része, ami csak meghatározott ideig tart itt a földön. A nekem kiszabott 50 perc telik mindkettőben….
Fáradhatatlanul visszatért az a gondolat is, hogy csak múlatom itt az időt, pedig nekem valami mást, valami fontosabbat kellene csinálnom. Aztán a bensőmben megjelent egy kérdés. Igen? És mit kellene most csinálnod, ami sokkalta fontosabb ennél? Jöttek mindenféle válaszok, de az összesről éreztem, hogy csak kibúvó keresése. Most itt vagyok, most ez történik velem, akkor meg mi a jó franc késztet arra engem, hogy ezt minden percben megkérdőjelezzem és gondolatban valahol máshol legyek? NINCS annál fontosabb, hogy én itt vagyok pusztán azért, mert ITT VAGYOK. Ennyi. Ha máshol lennék, akkor az lenne fontos. Pontosan annyi ideig tudtam gondolatban a helyszínen maradni, mint amennyi ideig képes voltam meditációban ott tartani a figyelmemet mondjuk azon a tevékenységen, hogy a hangokra figyeljek. Mert mindkettő helyzetben ugyanaz a folyamat megy végbe az elmében! Ha a meditációban nem vagyok képes egy helyben tartani a figyelmemet, akkor nagy valószínűséggel az életben sem! És ha a meditációban az idő rabja vagyok és folyton az órára pislogok, hogy mikor telik már le, mert én már ezt meguntam, akkor az életben is pontosan ugyanígy viselkedek. Az első nap esti meditációjában voltam képes először megcsinálni azt, hogy az órára sasolás helyett pusztán csak benne legyek a helyzetben, engedjem megérkezni magamat, engedjem el a feszülést és hogy azt csináljam, abban legyek benne, ami VAN és nem abban, amiben fantáziám szerint lennem kellene. És amikor kinagyítottam a meditáció 50 percét és azonosítottam az élettel, akkor rájöttem, hogy egy egész életet végig lehet élni úgy, amit én leműveltem a meditáció 50 percében! Egyfolytában lehet sóvárogni a kellemesebb tevékenységek után, lehet sürgetni az időt, lehet koncentrálni a fájdalomra és hagyni hogy ez betöltse az egész tudatunkat … én ezt csinálom. Világosan láttam a meditációban 🙂
Rájöttem arra is, hogy teljesen tévesen gondolom azt, hogy ha valamit nagyon várok, mondjuk az evést, akkor azt majd “jobban” élvezni tudom, mint mondjuk a meditációt, az éneklést vagy a pihenést. Ez néha tényleg így lehet, de az esetek nagy többségében ez nem működik, ugyanis ha az elmémet arra kondicionálom, hogy folyton “rohanjon”, akkor miből gondolom, hogy a számomra kellemes helyzetben jelen tud lenni? Vannak olyan dolgok, amik tényleg érzelmileg annyira bevonnak minket, hogy spontánul meditatív állapotba esünk és teljes éber figyelemmel a helyzetben tudunk maradni. Ezek az általában nagyon kellemes érzéseket kiváltó események. Nekem ilyen például a tánc, de az idő nagy részében tényleg az elmém nincs jelen a pillanatban, mert hozzá van szoktatva ahhoz, hogy mindig máshol legyen. És amíg nem szoktatom hozzá ahhoz, hogy nyugton legyen és éberen figyeljen, akkor csak áltatom magamat azzal, hogy a kellemes helyzeteket meg tudom élni, mert NEM. Azok felett is elsiklok, mert ehhez vagyok szokva!
Amikor végre már se nem a hátam fájdalmára se nem az idő múlására figyeltem, akkor jutott idő arra is, hogy a felmerülő gondolatokat figyeljem. Azt vettem észre, hogy a múlt és jelen között úgy ingáznak mint a hinta. Az elmém folyton a múlthoz vagy a jelenhez tapadt. Vagy egy múltbéli kellemes emlék merült fel bennem, vagy egy kellemetlen, ami most úgy érezte, hogy van időm megnézni közelebbről és akkor ő jól elő jön. Aztán ezeket gyors ütemben váltották a jövőre irányuló gondolatok. A legtöbb ilyen gondolatban egy számomra kívánatos és kellemes állapotot képzeltem el spontánul, amit szerettem volna, ha egyszer megvalósul. Aztán ezek között voltak a rövid időszakok, amikor a teremben lévő hangokra figyeltem, majd megint emlék, jövőbéli vágy, emlék, vágy…. Ez a kettő állapot. Iszonyatosan érdekes volt ezt megfigyelni, de a legérdekesebb érzés számomra az volt, hogy én az elmém működését figyelem! Basszus! Ez nem félelmetes?! Ha én lennék az elmém, akkor nem tudnám megfigyelni, pedig az idő nagy részében azonosítom magamat vele! Azonosulok a felmerülő emlékekkel vagy a vágyakkal. És most meg itt ülök és nézem, hogy az agyamból random szerűen merülnek fel a képek. Egy önjáró, önműködő gépezet, ami erre van beállítva! Fáradtságos és szokatlan kérés számára, hogy ne ezt csinálja, hanem legyen JELEN. A jelenlevés nem egy energiatakarékos tevékenység egy kezdő meditáló számára. Talán később már simán csak beleengedem magamat ebbe, de most, amikor még a rendszer nem erre van átállva, akkor az kemény munka. Mintha azt akarnám, hogy a fogaskerekek visszafelé forogjanak. Pedig nem tudom elképzelni, hogy energetikai szempontból miért lenne ez nehezebb mint a folyamatos mentális képek vetítése. Viszont, ha egyetlen egyszer sem ülsz le, hogy ezt megfigyeld, akkor ezt nem is veszed észre és fenn sem akadsz rajta, hogy az elméd valójában hogyan is működik és mit csinál teljesen “önjáróan” miközben azt hiszed, hogy te irányítod 🙂
Az első napon sikerült megtörnöm az énekléses némaságomat is. Egész egyszerűen képes voltam tudatosan kikapcsolni az agyam értelmező funkcióját. Egész addig próbáltam értelmezni a látott szavakat, próbáltam kontrollálni a történést. Aztán eljött egy pont, amikor feladtam ezt az igyekezetet és nem csináltam semmi mást, minthogy ítélet és értelmezés nélkül egész egyszerűen olvastam a szavakat. Engedtem, hogy az ének magával ragadjon, hogy a két szertartást végző mély hang sodorjon magával. Már régebben rájöttem, hogy a közös éneknek miért van olyan nagy hatása. Mert az emberek egyszerre vesznek közben levegőt! Ennek hatására mintha a teremben lévő sok hangból kialakulna egy energiamező. És ez megtörtént a dharma-teremben is, pedig egyáltalán nem értettem, hogy mit éneklek. Azon gondolkodtam, hogy mást éltem-e volna meg, ha mondjuk magyarul éneklünk és én értem a szavakat. Nem tudom, de ha mélyebbre néztem, akkor azt éreztem, hogy teljesen mindegy milyen nyelven éneklünk, mert az éneknek az a lényege hogy közös teret építsen és ez így is meg tudott történni. Amúgy ha nagyon akartam volna, akkor az Ének könyv hátuljában el tudtam volna olvasni a magyar fordítást, de én nem akartam 🙂
A további nehézséget nekem a közösségi munka okozta, pedig nem volt semmi extra, csak azt kérte tőlem a szerzetes hogy törjek diót. Azonnal ellenállás jelentkezett bennem. Ha nagyon őszintén magamba nézek, akkor be kell ismernem, hogy nem akartam csinálni semmit sem. A többiek gondoskodjanak rólam. Tudom, ez egy elég gyerekes hozzáállás, de amikor megnéztem közelebbről, akkor rájöttem, hogy otthonról hozom. Máig nem alakult ki bennem az a hozzáállás, hogy én szívesen segítsek és tegyek valamit a “közjóért”. Mindig kellett otthon segíteni bent vagy a kertben és én meg is tettem. Tini koromban dünnyögve és veszekedés közepette, aztán volt egy teljesen apatikus időszakom, amikor robot szerűen elvégeztem, amit kértek tőlem, már a veszekedésre sem volt erőm. De egyetlen egyszer sem éltem meg a közös munka örömét, nem éreztem azt, hogy én bármit is szívesen csinálnék otthon, nem éreztem azt, hogy ez értem is történik. Soha sem kaptam meg a jutalmat érte. És most nem tárgybéli jutalomra gondolok vagy dicséretre. A jó érzés jutalma nem érkezett meg soha. A belső béke, az öröm, a megnyugvás, a kapcsolódás egy közösséghez, aminek én szerves része vagyok. Máig kötelesség maradt, amit megteszek, hogy ne legyen “gáz” a viselkedésem, de nem szívesen teszem.
Az hogy a közös munka a templomban teljesen lealacsonyító számomra, de megteszem, hogy ne közösítsenek ki engem a lustaságom és beképzeltségem végett, addig volt jelen bennem, amíg nem “érkeztem meg” a szanghába (a közösségbe). Ez akkor történt meg amikor meghallottam a hangomat a közös éneklés közben. Kipróbáltam, hogy milyen csendben lenni és kivonni magamat a történésből. Figyeltem a belső érzéseket. Rossz volt…. Aztán elkezdtem énekelni annak ellenére hogy hamisan énekeltem sokszor és nem találtam el a ritmust minden esetben, de akkor is része akartam lenni a történésnek. Érezni akartam, hogy a hangom beépül a többiek hangja közé. Rájöttem, hogy hiába vagyunk sokan, én nem csak egy vagyok a sok közül. Saját hangom van, ami nem hasonlít senki máséra a teremben és hogy ez a hang is kell ahhoz, hogy megszülessen a közös hang. Ez hozott be engem a közösségbe. Ez után az élmény után már szívesen tettem meg bármit. Szívesen mosogattam, szívesen pucoltam tököt, szívesen hordtam ki a kis asztalkákat a teremből étkezés után és szívesen igazítottam meg a többiek ülőpárnáit. Már nem lealacsonyító szolga munkának érzékeltem, hanem egy közös tevékenységnek, amiben mindenkinek megvan a saját szerepe és senki sem kevesebb vagy több a másiknál. Az egész ellenállás csak arról szólt, hogy előzőleg nem hallottam a saját hangomat és nem hittem el, hogy ez a hang is kell ahhoz, hogy megszülethessen a közös ének…