Pár évvel ezelőtt láttam egy sorozatot az M1-en. A címe “A Palota ékköve”. Azóta azt a sorozatot végig néztem még háromszor, mert iszonyatosan magával ragadó volt számomra. Koreában játszódik és bemutatja a királyi palotában zajló életet, a ceremóniákat, a szokásokat, az egész rendszert. Lenyűgöző volt számomra nézni a tiszteletnek és szertartásosságnak a mértékét, ami teljesen szokatlan az itteni viszonyokhoz képest. Egész idő alatt a határán táncoltam annak, hogy ezt simán az emberi lélek és szabadság elnyomásának gondoljam vagy valaminek, aminek nagyon mély értéke és értelme van. Úgy éreztem, hogy lelkileg teljesen összetörnék, ha bárki előtt meg kellene hajolnom. Elképzelhetetlen volt számomra. Még az is nehézséget okozott nekem időnként, hogy a templomban keresztet vessek, nem beszélve arról a szertartásról, ahol Jézus lábát csókolják meg a hívők. Na az már tényleg kiverte a biztosítékot! Az élet fintora, hogy ez a szertartásosság és tisztelet besurrant az életembe, hogy megtapasztaljam a saját bőrömön és kialakíthassam a saját véleményemet róla. Már most elmondom, hogy egyáltalán nem olyan érzés volt megtapasztalni, mint amilyennek én gondoltam…

1267713204_20Miután a szerzetessel kiegyeztünk, hogy aznap este ott maradok és utána meglátom, hogy tényleg maradni akarok-e három napig, a gumicsizmát az ajtó előtt hagyva most már nyugodt szívvel léptem be az épületbe. Az a rész, amit addig láttam a házból semmiben sem különbözött egy hagyományos lakó háztól. Műanyag fehér ajtón jöttünk be, a folyosó végén egy másik műanyag fehér ajtó volt, ami kivezetett egy nagy füves rétre. A fürdőszobát már előzőleg lecsekkoltam, amikor megszabadultam az első réteg sártól rajtam. A folyosón jobb oldalon egy fogas volt teleaggatva kabátokkal a bal oldal meg végig volt rakva sok rekeszes polc rendszerrel, amiben megszámozott dobozok sorakoztak. Nagyon ügyesen kigondolt tároló rendszer. Az ajtó melletti polcon névvel feliratozott bögrék sorakoztak, rögtön kaptam én is egyet. Már előzőleg közölte velem a szerzetes, hogy a Kjolcse alatt nem beszélnek, csak a feltétlenül szükséges dolgokat beszélik meg, de amúgy némaság van a templomban. Ezért amint beléptünk az ajtón szó nélkül hozott nekem egy bögrét a konyhából, ráragasztott egy darab sárga ragasztó szalagot és egy filctollat adott a kezembe jelezvén, hogy írjam rá a nevemet. “Adri”. Szóval ezután már saját bögrém is lett.

Forrás: awakeningcenter.blogspot.com

Forrás: awakeningcenter.blogspot.com

“Csak ez a ruha van nálad?” – nézett rám egy kicsit bizalmatlan tekintettel. Végig néztem magamon én is. Szűk (most már sáros) szoknya volt rajtam, szürke harisnya és szürke-fehér felső (milyen érdekes, hogy nekik is szürke a szerzetesi ruhájuk:)) Nem éppen egy meditációhoz kitalált öltözet.
“Nem, vannak nálam más ruhák is.” – közöltem vele és kimentem az autóba a bőröndömért. Mivel azon a hétvégén volt csoportunk a suliban, nálam volt a kedvenc bő, csoportozós nadrágom. Az már inkább hasonlított meditációs ruhához, mint a csini kis szoknyám. A szerzetestől kaptam törölközőt, hogy le tudjak zuhanyozni és pár perc múlva már egy teljesen más szerelésben és más életérzéssel jelentem meg.
Egy kézjellel mutatta nekem, hogy kövessem őt. Bementünk azon az ajtón, ahonnan a nő jött ki, amikor megérkeztem és egy kis szobácskába mentünk be. Kiderült, hogy nemsokára vacsorázni fognak, de ahhoz szükségem van egy külön iskolázásra, hogy ebben részt tudjak venni. Megint a kezembe adott egy filctollat és mutatta, hogy a sárga ragasztó szalagra a polc szélén írjam rá a nevemet. Ide is felkerült az “Adri” név. Most már saját étkészletem is volt és egy hely a polcon. Iszonyatosan jó érzés járt át engem. Ezek a gesztusok mind a befogadásról szóltak, a nyitott ajtóról, a tárt karokról…

Forrás: terebess.hu

Forrás: terebess.hu

Elkezdte magyarázni nekem a vacsorázás menetét. Hogy a négy különböző méretű tálkát hogyan kell szétrakni, mit csináljak velük, hogyan zajlik az étkezés. A csend az étkezésre is érvényes. A tálkák és az evőeszközök (a kanál és a pálcikák) lakkozott fából készültek és az odafigyelés segíti azt, hogy ne evőeszköz csörömpölésből és hangzavarból álljon az étel elfogyasztása, hanem ez a tevékenység is szervesen beleilleszkedjen az elvonulós, befelé figyelős hangulatba. Minden idegszálam kihegyeződött a szavaira és arra, hogy emlékezzek mindenre, amit mond nekem. Nagyon tetszett, hogy éreztem, hogy teljesen be akar vezetni abba a világba, amibe belecsöppentem, nem mondta azt hogy “Mindegy. Úgy is csak három napig leszel itt, nem fontos hogy tudd.” Neki fontos volt, hogy tudjam, mi zajlik és miért zajlik pont úgy. Mindegy hogy három napra vagy három hónapra érkeztem.
Elérkezett az öt óra és mi átmentünk a másik terembe, ahol meditálni szoknak. A helység egyik végében egy oltár volt, rajta egy Buddha szoborral és különböző tárgyakkal – láttam élő és szárított virágot rajta, füstölőt, kisebb nagyobb tálkákat és még más tárgyakat, amikről nem tudtam, hogy micsodák. A földön barna tégla alakú szivacsok voltak, mindegyiken egy ülőpárna. Az emberek sürögtek- forogtak körülöttünk, hordták be az ételt a teremebe. A belépéskor meg kell hajolni az oltár felé, ugyanúgy akkor is, ha az ember áthalad a középvonalon Buddha előtt.
“Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Egyszerűen a kis én meghajol a nagy ÉN előtt. Csak ennyi.” – mondta egyszerűen a szerzetes. Nem tudom, hogy kiolvasta-e belőlem a kétségeket, vagy miért mondta, de az biztos, hogy segített nekem. Levette rólam a feszélyezettség érzését a meghajolással kapcsolatban. A saját bögre és étkészlet után egy saját ülő helyet is kaptam a teremben.

Forrás: www.popsugar.com

Forrás: www.popsugar.com

Megkezdődött a vacsora, ami nagyon hasonlóan zajlott, mint amit láttam a TV-ben a kedvenc sorozatomban. Minden pontosan meghatározott jelzésekre történt, az egyes fázisok váltakozását egy fából készült ütő hangszer jelezte, amit a szerzetes tartott a kezében. Nagyjából emlékeztem arra, hogy mit kell csinálnom, de szemem sarkából egyfolytában az ő mozdulatait figyeltem, hogy éppen mit és hogyan csinál és azokat próbáltam követni, ha elakadtam. Teljes csend volt, csak az evőeszközök halk kopogása hallatszott, a tea és a víz öntögetésének hangja és a fa ütőhangszer. Senki nem mondta azt, hogy “Jó étvágyat.” és azt sem hogy “Egészségetekre”. A vacsora kezdetét és végét egy meghajlás keretezte. Nekem ez bőven kifejezett mindent, sőt többet mint a szavak. Az egyik ponton teljesen elveszítettem a fonalat, melyik tálkába mit kell öntsek, ekkor kétségbeesetten a szerzetesre néztem, aki alig észrevehető kézmozdulattal a saját tálkáira mutatva segített nekem.

Megment a vacsora, szünet következett, amelyikben megint átmentünk az “oktató szobába” és elmagyarázta, hogyan meditálnak, hogyan zajlik az éneklés és mondott pár szót róla, odaadta nekem az ének könyvet, a Templom szabályzatát, hogy olvassam el, elmondott még pár irányelvet, megmutatta, hogyan üljek meditáció közben és miért érdemes úgy ülni és elmondott két technikát, amit kért, hogy meditálás közben próbáljak ki. Az egyik a hangokra figyelés volt a másik meg a “Mi ez?” kérdés ismételgetése. Aztán magamra hagyott, hogy el tudjam olvasni a szabályzatot.
Nagyon tetszett a kis szoba. Itt is a földön ültem. Csak egy ágy volt benne, meg sok felakasztott szürke, kötős nadrág a falon. Szívesen felpróbáltam volna valamelyiket, csak az érdekesség kedvéért. Egy szék, sok dobozka a polcon, egy harang a kis szekrénykén, egy könyv. Kis elbújós kuckó volt számomra. Hatkor éneklés következett. Az ének szövegek kóreaiak, amik magyarul vannak leírva, úgy ahogy ejteni kell őket, tehát teljesen érthetetlen szóáradat, ha az ember ránéz. A ritmusuk egyszerű és kíséretnek egy ütős fa hangszer szolgál. Ja, és éneklés előtt van egy másik speciális meghajlás. Ez már egy haladó verzió az oltár előtti meghajláshoz képest. Nem gondolkodtam túl a dolgot, nem akartam neki semmilyen extra jelentést adni, csak megtettem, mert bele akartam simulni a templomi életbe és megtapasztalni, hogy milyen. Az énekbe ezen az estén nem tudtam bekapcsolódni. Érthetetlen volt a szöveg, nem bírtam olyan gyorsan olvasni, ahogy a többiek énekeltek.

Forrás: www.buddhanet.net

Forrás: www.buddhanet.net

Az éneklés után meditáció következett. Két óra, tíz perc megszakítással. Bele a mély vízbe… Az ember azt gondolná, hogy marha könnyű meditálni. Én is ezt gondoltam a szerzetesekről. Beülnek egy kolostorba és egész nap mást se csinálnak. De ez egyáltalán nem könnyű! Egyrészt fizikailag nem könnyű annyit ülni, lehetőleg mozdulatlanul, másrészt a gondolatokat, érzéseket menedzselni is nagy kihívás! Az irányelv viszonylag egyszerű volt. Figyelj a hangokra. Csak ennyi. A hangok a teremeben, csend, lélegzés, mozdulás, kinti hangok, csend, valaki mocorgása. Ez a hangra figyelés nekem extra megterhelő volt, ugyanis már több mint egy éve sípolnak a füleim. Konstans módon, egyfolytában. Attól hogy a teremben csend volt, még jobban hallottam, mivel nem volt mi elnyomja. Azt hittem, hogy megőrülök. Aztán ha ez nem lett volna elég, 5 percenkét rádöbbentem, hogy nem is figyelek a hangokra, hanem elkalandoztak a gondolataim. Visszatértem a figyeléshez, megint elkalandoztak. Ez ment egy óráig. Ehhez társult rövid időn belül az abból fakadó szenvedés, hogy úgy éreztem, mindjárt leszakad a hátam, aztán elkezdtem belül dühöngeni, hogy mi a francért csinálom ezt? Aztán megint figyeltem a hangokra, elkalandozott a figyelmem.. úristen, mindjárt leszakad a hátam… Tíz perc szünet és megint vissza az ülésbe. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy nem messze tőlem egy óra volt. Csak egy picit kellett eltekerni a fejemet és ráláttam. Amikor elkezdődött a második óra meditáció és én úgy éreztem, hogy már vagy egy éve tart ez az ülés, oldalra fordulva kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy még csak 15 perc telt el!!! Legszívesebben az előttem lévő falba vertem volna a fejemet. A meditáció ugyanis nyitott szemmel zajlik, a térben egyenletes jelenléttel, lefelé irányítva a pillantást, nem nézelődve a teremben, ezért a meditálók a fal felé vannak fordulva, hogy ne legyenek egymás nézőterében és hogy mindenkinek legyen egy privát meditációs szférája.

Forrás: www.buddhanet.net

Forrás: www.buddhanet.net

Valami csoda folytán véget ért a második óra is. Igazi megváltás volt a fa ütőhangszer hangját hallani, ami jelezte a meditáció végét. Még csak kilenc óra volt, de én teljesen ki voltam dőlve. A szerzetestől kaptam egy hálózsákot és egy jóga szőnyeget, amire rápakolva a meditációs szivacsokat egy kényelmes ágyat alkottam meg magamnak. Kiváltságos helyzetben voltam, ugyanis a Dharma-teremben aludhattam, Buddhával egy helységben, mivel a három nap végett nem akarta megbontani az alvásrendet a lányok szállásán. Nagyon örültem ennek. Amúgy sem az alvás, sem a földön evés nem volt egyáltalán szokatlan számomra, ugyanis már több éve nem ágyon alszom, hanem csak szivacson a földön és a földön eszek általában tálkából 🙂 Nem tudom ezek honnan jöttek, egyszerűen csak így alakult.
Ez az első nap az újdonság varázsáról szólt, viszonylag könnyű volt megélni. Az igazi krízis másnap jött, amikor reggel négykor kellett felkelnem és részt vettem összesen 8 óra meditáción, három éneklésen, három étkezésen és kisebb munkákban, amik a közösség életét alkotják… Berezonáltak a védekező mechanizmusaim rendesen, de ezzel egy időben nagyon sok új meglátásra is szert tettem 🙂

….. még mindig folyt. köv…… 🙂

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0