Ma részt vettem egy 13 éves kicsi lány temetésén. Még soha nem voltam gyerek temetésén. És ennek kapcsán rájöttem, hogy a temetések miért ilyen nehezek. A néha végtelennek tűnő szomorúság miatt is, ami olyan méreteket tud ölteni, hogy szinte el sem fér a szívben, és ezen kívül az miatt is, mert ilyenkor egy pillanatra megnyílik az ég. És ezen a nyíláson annyi szeretet jön át, hogy azt is pont ugyanolyan nehéz átengedni a szíven mint a szomorúságot és legfőképp megengedni, hogy megérkezzen mélyen bele a szívbe. Ma először éreztem azt, hogy a temetés a színtiszta, szikrázó szeretet ünnepe is. Olyan szereteté, amit semmi földi nem árnyékol be.

A búcsúztatást végző pap úgy beszélt, mintha mesét mondott volna. Talán szándékosan, hiszen sok gyerek volt a temetésen, de az is lehet, hogy ő alap járaton ilyen. Legfőképp szerintem arra figyelt, hogy mindenki megértse azt, amit a mai eseményből meg kellet érteni. Azt mesélte például, hogy miközben Lelle berepült a Mennyország kapuján leesett az egyik cipője és ez miatt most még egy ideig nem lehet becsukni a kaput. Még egy ideig ez a kiscipő kitámasztja a kaput és ettől mindaz a szeretet és fényesség, ami a Mennyországban van, átsugárzik ide a földre és ha akarjuk, akkor megláthatjuk. De Szent Péter és Pál (mivel az ő nevük napján döntött úgy Lelle, hogy elhagyja ezt a földet) már keresik a kiscipőt, mert nem akarják, hogy Lelle cipő nélkül maradjon, úgyhogy nem sokára ez a kapu be fog zárulni. Éreztem, hogy arról a pillanatról beszél, amikor a koporsót leengedik a földbe és betemetik. Akkor fog visszakerülni a kiscipő Lelle lábára és a Mennyország kapuja bezárul.

Beszélt a pap arról is, hogy számára mennyire felfoghatatlan volt ez a halál, hogy azt gondolta hallatán, hogy még küzdhetett volna, még maradhatott volna, még annyi mindent el kellett volna neki mesélnie ennek a világnak. Úgy tűnt nekem, hogy ismerte Lellét személyesen, nem most a temetésen találkozott vele először. Személyes vallomás volt a beszéde, kimondta hangosan azt, ami valószínűleg mindenkinek eszébe jutott, megfogalmazta az érzéseket, amik minden jelenlévő lelkét nyomták. Aztán mesélt arról, ahogy Isten mindezt megmagyarázta neki, hogy egy idő után megnyugodott a lelke, hogy Isten és Lelle ezt így akarták és ez rendben van úgy, ahogy van. Még soha nem hallottam pap szájából azt, hogy ő maga is gyászol és értetlenül áll Isten akarta felett. Rendkívül megnyugtató volt.

Felcsendült egy dal is. Lelle hangján. Pár héttel halála előtt ugyanis énekelt az iskolája záró koncertjén, amiről felvétel készült. Ahogy hallgattam a dal szövegét, olyan volt, mintha ezzel a dallal búcsúzott volna, és nem is akárhogy. Elmondta dalban, hogy is van ez az életben, hogy van ez azokkal a bűnökkel, amiknek a lerakására megértünk, mert már megváltoztunk. Elénekelte, hogy van ez a béklyókkal, amiket elengedünk, mert már mások vagyunk. Elénekelte, hogyan válik szabaddá a lélek. Olyan mélysége volt annak a dalnak az ő szájából, hogy egyetlen szavában sem kételkedtem. Biztos megérintett volna egyébként is a dal, de így ebben a kontextusban, hogy ott álltunk a koporsója körül még másabb színezetet adott neki. És egyszerre csöpögtek az esőcseppek és sütött a nap, miközben énekelt.

Néha a szemembe nyomuló könnyek közül kipillantottam az emberekre, akik eljöttek.  A szülők által küldött értesítőben az állt, hogy mindenkit kérnek arra, hogy csak egy szál fehér vagy rózsaszín virággal érkezzenek és ha úgy érzik, Lelle emlékére bátran vegyenek fel rózsaszín színt. Sok ember volt feketében, de szívmelengető volt látni Lelle fiútestvérein, apukáján és több férfin rózsaszín ingeket, rózsaszín csatokat a hajban, rózsaszín flitteres cipőt egy kislányon, egy rózsaszín blúzt vagy rózsaszín szoknyát. Pont megfelelő mennyiség volt belőlük, olyanok voltak, mint virágok a réten.

Aztán ahogy a koporsó mögött sétált az a sok ember, éreztem tisztán a kiscipőt a menyország kapujában. Olyan sok volt a dobogó szív körülöttem, az a sok emberi lény, akiknek valószínűleg eszükbe jutott a saját  és szeretteik élete most, hogy a halált szemlélték, az emberi test törékenységét láttam és ezek mellett azt is, hogy az életnek van értelme és minden emberi lénynek benne felbecsülhetetlen értéke van. Nem tudom miért ilyen nehéz ezt számomra elfogadni. Talán azért, mert amint ezt az érzést akár egy picit is beengedtem a szívembe, éreztem, hogy egy szempillantás alatt bocsánatot nyernek az emberi gyarlóságból elkövetett bűneim. Nem azt mondom, hogy nincsenek következményeik, hanem hogy ettől nem vagyok kevésbé szerethető. A lényem magja ettől nem változik, bármennyi életen keresztül (vagy kinek – kinek hite szerint) „vezeklek” is értük. Tisztán éreztem eredendő jóságomat és ettől a földi életem fontossá vált, nem csak eggyé a sok ember élete közül. Mit csinálok ezzel az élettel? Hogyan szeretek benne? Hogyan engedem, hogy mások szeressenek? Hogyan szeretem magát az életet? Nehéz kérdések ezek és nehéz érezni azt, hogy nincs rossz válasz, hogy ahogy egy videó végén hallottam egy anyuka szájából amint a fiának mondja, hogy „Nem tudsz olyat csinálni, amitől ne szeretnélek téged.” Ilyen határtalan volt az a szeretet ott, ahogy sétáltam.

Mindig is utáltam tömegben lenni. Állandóan azt éreztem, hogy elveszek benne, hogy végleg megszűnök létezni. Féltem attól is, hogy nem a megfelelő tömegben vagyok, hogy olyan elvekkel azonosulok, amik nem az enyémek, volt bennem sokszor szégyen, birkának éreztem magamat. De ennek a koporsó után sétáló tömegnek jó volt a részese lenni, pedig az emberek 99% nem is ismertem. És mégis ismertem őket… mert ugyanolyan emberek mint én. Éreztem, hogy milyen érzés az, amikor valaki a könnyei közül egy pillanatra felnéz és a koporsó mellett hirtelen feltűnik az a sok ember a háttérben, akik mind a jelenlétüket adják ehhez a pillanathoz, akik mind valahogy kapcsolódtak az eltávozóban lévőhöz, akik mind hozzák a szeretetüket. Ez a tömeg ott volt a gyászoló szülőkkel, testvérekkel, nagyszülőkkel. Érdekes, hogy ebben a tömegben nem vesztem el. Éreztem a saját jelenlétemet, ami nem attól volt függő, hogy az emberek látnak-e engem, hogy a tömeg élén állok-e vagy csak menetelek. Talán először életemben a kicsinységemben nagy voltam, mert lehet hogy egy porszemnyi-sem vagyok az Univerzumban, de valahogy mégis volt súlyom attól a szeretettől, ami ott a Farkasréti temetőben egy rövid élet búcsúztatásán keresztül jött.

Eszembe jutottak teljesen gyarló gondolatok is. Hogy talán nem élte meg az első csókját, talán nem élte meg a szerelmet, nem ment férjhez, nem lettek gyerekei és úgy éreztem, hogy ez mennyire szomorú. Aztán éreztem azt is, hogy ennek nincs jelentősége. Az ő élete így volt tökéletes, ahogy volt, a földi élete egyetlen pillanata sem másítja meg az ő eredendő szépségét, ami teljes, függetlenül attól, hogy mi történt vagy nem történt meg vele.

Ezen a temetésen is eljött az a pillanat, ahol az életteliség összeér a halállal, ahol a nevetés összeér a könnyekkel. Sokáig nem tudtam elfogadni ezt a pillanatot a temetéseken, pedig egy nagyon szent pillanat. Ezek eredendően összetartoznak, csak külön választjuk őket, hogy meg tudjuk őket élni. Miközben ott álltunk még a frissen betemetett, virágokkal teleszórt sírnál, valamiért fontossá vált kideríteni, hogy hány éves a pápa. Ketten fogadtak is erre. Az egyik azt állította, hogy a pápa teljesen „fiatal”, a másik meg azt, hogy már nyolcvanon felül van.
– Miben fogadjuk, hogy nyolcvan alatt van?
– Naugyeban.

Nem bírtam rájönni, hogy az meg mi lehet. Így leírva valószínűleg leesett volna, de ott állva a „naugye” úgy hangzott mint egy lengyel sajtmárka.

– Ez azt jelenti, hogy aki nyer, az a másiknak a képébe vághatja, hogy „Na ugye, hogy megmondtam!”

És ezután fel lettem világosítva arról is, hogy igazán nagy téteknél lehet még használni az über-brutál-szuper-mega naugyet, amely során még jobban nyomatékosítva, vadul gesztikulálva, bőlére engedve lehet kifejezni, hogy „Na ugye, hogy….”  És ahogy nevettünk ezen, bűntudatom volt, hogy nevetünk, Lellére gondoltam, a szomorúságra és talán csak máris elfelejtettem, hogy azon a bizonyos menyország kapun bekukucskálva láttam, hogy senki sem várja el tőlem, hogy szomorú legyek, ha nevetni akarok és azt sem várja el, hogy nevessek, ha éppen szomorú vagyok.

Hazafelé menet vettem magamnak egy szál rózsaszín rózsát. Most is itt áll az asztalon. Még emlékezni szeretnék erre a kicsi lányra, akivel ma találkoztam először életemben és talán már találkoztunk máshol, más körülmények között. Kitudja. Erre az életre ez jutott valamiért.

Szomorvidám vagyok, ahogy erre  a mai délutánra gondolok. Érzem még mindig azt a lüktető szeretetet, ami átjárt a búcsúztatás közben és amelyik olyan nagy volt, hogy csak egy pici részét tudtam beengedni, érzem a nem kisírt könnyeimet, érzem a kisírtakat is, érzem a saját magamban lévő 13 éves lányt, érzem a síron koppanó föld  hangjának szomorúságát, érzem a fiúkon lévő rózsaszín ingekből sugárzó szeretet, érzem magamban Lelle hangját és azokat a szavakat, amiket elénekelt.

Hála a leesett rózsaszín kiscipőnek ma érezhettem a résnyire nyitott Mennyországot. Szent pillanat, szeretet pillanat, egy kicsi lány életén megcsillanó esőcsepp… Köszönöm Lelle.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0