Azt vettem észre, hogy az elmúlt évek alatt kifejlesztettem magamban a “rossz sajnálatát”, amit nyilvánvalóan egy furcsán kitekert elhárító mechanizmusként használok. Nem mintha a rossznak, alantasnak, a sátáni erőknek, vagy a feketeségnek szüksége lenne az én sajnálatomra, mégis úgy érzem, mintha meg kellene védenem.
Több évvel ezelőtt merült fel bennem az a kérdés, hogy miért utálja mindenki annyira Lucifert a templomban? Miért ő állandóan az, akit le kell győzni? Miért basztatják annyit? Miért teszik felelőssé őt egyszemélyben minden rosszért? Ami jól sikerült, az Isten műve, ami elkúródik, arra nyilván a sátán vitte rá az emberiséget. Lehet, hogy ennek tényleg megvan a logikája, de valahogy nekem nem feküdt a dolog és elkezdtem sajnálni Lucifert. Itt helyén lenne az az önismereti kérdés, hogy vajon melyik részemet/működésemet azonosítom Luciferrel, és ezzel együtt nem érzem elfogadottnak magamat?
Sajnálni csak azt tudjuk, akiről/amiről feltételezzük, hogy gyenge, márpedig Lucifer nem erről híres, mégsem tudok leakadni az érzésről. Az, amikor látszódom egy-egy blogbejegyzésben, az egypercesben vagy más formában a “szikrák”, amik néha kisülnek belőlem, de egyébként viszonylag sok időt töltök tanácstalanságban, kilátástalanságban, menekülésben, passzivitásban, fásultságban, beragadottságban, a reménytelenség érzésében, önmegkérdőjelezésben és ilyen hasonlókban. Számtalanszor fogalmaztam meg, hogy vonz a nihil, a szétesettség, a lefelé húzó spirál és igazából nincs komoly szándékom ebből kimászni, még úgy sem, hogy szenvedek benne. Állandóan egyre nagyobb szenvedéshez szoktatom hozzá magamat.
A sajnálat által falat építek, mert távolról nézem a “rosszat”, de nem szeretem igazán. Mert ha igazán szeretném, akkor nem zavarna, hogy van és amikor leránt, akkor oké lennék ezzel. De ez nem így van. Amikor a negatív érzelmi spirálok behúznak és szenvedek, akkor soha nem érzem azt, hogy “de jó, végre rossz”. Együtt lenni a rosszal nem jó és a végsőkig tudok feszülni ebben.
Újrakezdtem most szeptemberben az Integrál Akadémiát, amit 1,5 évvel ezelőtt otthagytam. Rögtön az első hétvégét egy bodywork gyakorlattal nyitottuk, ahol hármas kicsoportokban dolgoztunk. Az egyik szereplő volt a hajó, a másik a tenger, a harmadik a szél. És hát a hajó viharba is keveredett, nem csak úszkált a békés tengeren. Azt éreztem, hogy a vihar szanaszét tép engem, amikor én voltam a hajó. Egy ideig együtt működtem, aztán félni kezdtem, hogy kontrollálatlanul elesem sérülést okozva magamnak és/vagy másoknak, majd végül tényleg lerogytam a földre (kontrollált módon), de ott sem hagyott békén a vihar. A kedves csoporttársaim tovább rángattak, vonszoltak a földön, hiába ordítottam telitorokból, hogy “neeeeeem”. Ez maga a “rossz”, ez a feketeség, az alvilág, az örvény, a félelem, a stressz, a szorongás és én nem akartam átadni magamat nekik, nem akartam bratyizni velük, nem örültem, hogy vannak. Ebben a pillanatban nem sajnáltam a “rosszat”, azért, mert az emberek többsége nem szereti, hanem én is közéjük tartoztam. Nem szerettem a rosszat, nem szerettem az “élet kihívásait”, nem szerettem a rángatást és végsőkig feszítettem magamat. Majd végül a vihar elcsitult és a tenger lágyan simogatott. De mivel egészen addig feszítettem magamat és a nem szeretésben voltam, nem tudtam hirtelen átváltani abba, hogy “na jólvan, akkor most már szeretem a tengert, mert jó”. Elég hosszú ideig a nyugodtságba sem tudtam belepihenni, mert addigra már teljesen bezárt a bensőm. Azt a visszajelzést kaptam, hogy “úgy éreztem, hogy te hívod meg ezt a nagy erőt és hogy bírod, csak nem hagyod”.
Azt hiszem, hogy a teljes igazság az, hogy álszent módon elítélem az összes embert, aki elítéli a rosszat (sátánt, Lucifert, a gonoszt, a sötétet, a feketeséget, a halált, az alvilágot) és azzal mentem ki magamat, hogy sajnálom és együttérzek a rosszal, miközben én magam is félek tőle és nem bratyizok vele, nem hallgatom meg igazán, hogy milyen üzenetet hordoz. És nagyon sokszor mintha fel sem ismerném, hogy mi a rossz és mi a jó és fordítva gondolom. Például az önsorsrontó, önbántalmazó tendenciáimat nem gondolom rossznak és nem mérem fel reálisan az erejüket, bezzeg ha valaki gyengédséggel közelít, akkor azt gyakran igazi elvetemültségnek bírom gondolni.
Nem az a kérdés, hogy mi a rossz és mi a jó, hanem hogy mitől zárom el magamat és mit fogadok be, mit akarok látni és mit hasítok le, mennyire vagyok képes és hajlandó kapcsolatba lépni az életemben felbukkanó jelenségekkel.
Eszembe jutott az egyik ex-barátom mondata: És ettől most olcsóbb lett a kenyér? Hihetetlenül ki tudott borítani ezzel a kérdésével, de mostanra leesett, hogy mit kérdezett ilyenkor. Azt kérdezte, hogy az, amit mondok átmegy-e a tapasztalati világomba. Nagyon kereken megfogalmaztam ezt a blogot, de kérdés, hogy ennek hatására történik-e valami az életemben? Elmozdul valami? Jobban barátságban vagyok a sátáni részemmel? Hánem… Az az igazság, hogy azt se tudom milyen oldalról fogjam meg ezt a témát a tapasztalat szintjén.
*