A minap voltunk a MOM parkban lévő Alexandrában és kifelé jövet megláttam egy gigantikus könyvet, amihez szerintem külön edzés terv kell, hogy az ember csak úgy olvasgatni tudja otthon. A könyv egyébként nagyon szép – festmények, kápolnák, templomok, szobrok, egyéb művészi alkotások gazdagon illusztrált enciklopédiája. Elkezdtem lapozgatni, találomra kinyitottam pár helyen és ekkor megláttam azt a bizonyos képet …. A padovai Scrovegni-kápolna, vagy másik ismert nevén, a közelben álló római amphiteátrum romjai miatt Aréna kápolna falát díszítő Giotto legépebben fennmaradt művészi ábrázolása. Hogy még erősebb legyen a hatása, nem a bejárattal szemben lévő falra lett felfestve, hanem közvetlenül a bejárat fölé, tehát ez az utolsó monumentális élmény csomag, amit az ember magával visz, mielőtt a kápolnából hazamegy. Giotto és az egyház semmit sem bíztak a véletlenre.
A könyvben hosszú percekig tanulmányoztam a festményt, amely a Menny és Pokol világait tárja elénk. Azért figyeltem fel a képre, mert valamiért engem csak a Pokol érdekelt…. Az egész festményből ez a rész beszélt hozzám a legintenzívebben, kiszólt a festményből és egyértelműen magára vonta a figyelmemet. Vörösben úszik és feltűnő módon ugyanabból a forrásból fakad, ahová a bal oldalon lévő emberkék igyekeznek – Jézusból a trónon.
A Pokol színe számomra élő volt, vibráló, félelmet ébresztő és mégis vonzó. Csak pár gyanakvó pillantást vetettem a szépen sorban álló szentekre, angyalokra és fohászkodó emberekre a bal oldalon, aztán többet nem foglalkoztam velük. Valamiért a pokol tűnt őszintének és a másik oldal képmutatónak. A pokol tűnt izgalmasnak, a másik oldal unalmasnak és keretek közé zártnak. A pokol a tágasságot sugallta, a mennyek a korlátokat. Feltűnt, hogy a Mennyországban mindenki tetőtől talpig fel van öltözve, a pokolban pedig pucéran “rohangálnak”. Gondolom nem a hőség miatt… A pokolban akárhol lehet lenni, a Mennyországban beállni a sorba ajánlott.
Nyilván van egy negatív üzenete annak, ha valakinek elveszik a ruháját, mondjuk kivégzés előtt, vagy börtönbe záráskor, esetleg megszégyenítés céljából és biztos ezt az érzetet hivatott erősíteni a sok pucér ember a pokolban, csak lehet, hogy ugyanebből a forrásból származik az is, hogy szinte büntetésnek érződik ruha nélkül lenni olyan helyzetben is, ahol egyébként nem lenne az. Nemrég megnéztük Istvánnal a “Szerelem patak” című filmet, ahol egy idős néni azt mondta, hogy SOHA nem történt meg az, hogy ő ruha nélkül mászkált volna a férje előtt. Mindig volt rajta minimum egy bugyi és a szeretkezés is csak a párna alatt történt és sötétben a biztonság kedvéért. A Szerelem patak 2013-as film, tehát a benne szereplő néni akár a nagymamám is lehetne, akitől csak 2 generáció választ el, tehát az üzenet szinte egy az egyben átjön!
Feltűnt, hogy a Pokol ábrázolásában nagyon sok szexuális alaptónussal rendelkező jelenet van. Az emberek a pokolban “üzekednek”, ami biztosan távol áll a szív és nemi szerv összekapcsolásából fakadó szeretkezéstől, de akkor is látni tudom, hogy csupán annyi történik, hogy a sok elfojtott dolog feltör és eltorzított formában nyilvánul meg (ugyanúgy, ahogy az életben is). Miért vonzott engem a szépen sorakozó szentek sora helyett a féktelen Pokol hangulata? Talán mert bennem is egy rakat elfojtott dolog van és ettől vonzónak tűnik a Pokol, mert ott legalább megélhetném szégyen nélkül mindazt, ami bennem van, anélkül hogy megtörném vele a szépen sorakozó szentek sorát. Az érzések alap formájukban teljesen rendben vannak. Az elfojtásból feltörő érzések erősen torzítottak, ami azt az érzetet kelti, mintha eleve “rosszak” lennének, pedig nem azok.
A képen azt látom, hogy a jobb oldal olyan, mint egy nyílt seb, ami folyamatosan vérzik és hiába igyekeznek a szépen felöltözött szentek a középen ücsörgő figura felé, hogy megnyugvást nyerjenek, senki nem lesz nyugodt, amíg ez a seb vérezni fog, mert ha minden egy, akkor a Pokol is beletartozik az EGY-be, nem különül el tőle és egyáltalán nem lehet elkerülni azzal, ha borzalomtól eltorzult arccal elkezdek rohanni az ellenkező irányba.
Én a képen ugyanannyi szenvedést látok a jobb oldalon, mint a bal oldalon. Semmiben sem különülnek el számomra egymástól. A legnagyobb békességet bennem a középen lévő figura kelti, aki elkülönül az esküdtek székétől és kitárja a kezét a Menny és a Pokol felé is EGYFORMÁN.
Hihetetlenül érdekes olvasmány számomra az utóbbi időben Szepesi Mária könyve: A vörös oroszlán. A könyvön végig haladva látom, hogy a főhős személyiségének fejlődése szoros összefüggésben van az újjászületésének helyével. Ahogy emelkedik az ő rezgés szintje, úgy születik bele egyre magasabb rezgéssel rendelkező családokba. És ettől leesett nekem, hogy a halál utáni lét ugyanazoknak a törvényeknek van alávetve, mint a halál előtti, mert hogy ezek között nincs különbség és hogy ugyanúgy vonzódik a lélek valamihez a halál után, mint ahogy most is vonzódom bizonyos emberekhez és rezgésekhez. A nagy tömegből mindig kiemelkedik valami vagy valaki, ami nekem szimpatikus, szép és vonzó és ugyanúgy vonzódom hozzá, mint ahogy valószínűleg vonzódtam anyum és apum energiájához. Talán nincs is olyan, hogy megterveztük előre, hogy miért pont ők, és miért pont én, meg hogy milyen élettapasztalatokat fogunk egymásnak szerezni. Talán minden úgy összeillett mint a puzzle darabkák és egész egyszerűen csak rácsatlakoztam arra az energiára, ami vonzó volt nekem. Egyszer megéltem egy ilyen csoport gyakorlatot is a Sexual grounding-on, ahol a csoport egy része “szülő” volt a másik része pedig születendő gyerek. Csak ültünk a felhőcskén és figyeltük, hogy melyik szülő páros energiája vonzó a számunkra. Voltak szenvedélyesek, voltak gyengéden szeretők, voltak befogadóak és voltak szinte csak egymást látó szülő párosok. A végső képben volt olyan szülő páros, akihez nem ment oda senki és volt olyan is, aki körül 6 “angyalka” keringett. Szerintem ez a gyakorlat tökéletesen lemodellezte, hogy mi történik az életben.
Buddhista létkereket is iszonyatosan izgalmas volt nézegetni számomra, amikor Bence mesélt róla és néha azt érzem, hogy simán egy emberi élet alatt is bele lehet kóstolni a létkerék bármelyik cikkelyébe – mert azok nem mások, mint bizonyos tudatállapotok. És valószínűsítem, ha egy képen tudnak vonzani a Pokol bizonyos elemei, akkor a lelkemet is tudják vonzani, akár a mostani tudatállapotomban jelennek meg a fizikai világban, akár majd a halál utániban. Nem büntiből kerülök oda, hanem azért, mert vonzó. És rá kellett jönnöm a minap, hogy a siker csúcsa olyannak, amilyennek én elképzelem UGYANOLYAN rémisztő, mint a sikertelenség legmélyebb pontja! Tehát akkor ezek közül melyik is a Pokol és melyik a Mennyország?
A Poklot figyelmen kívül hagyni lehetetlen, félni tőle értelmetlen, megkérdőjelezni azokat a dolgokat, amik ott várnak izgalmas kihívás és megjárni, talán maga a Mennyország.