Ebben az évben úgy volt, hogy Norbi egyedül megy az Evernessre, mert én nem éreztem vágyat, hogy menjek. Két nappal az indulása előtt hatalmába kerített egy nagyon élő és totálisan igaznak tűnő érzés, hogy valakivel össze fog jönni az Evernessen. Az lett a fixa ideám, hogy “egy másik nő fog mellette aludni a sátorban”. Bármennyire is nehéz volt szembesülni ezzel az elképzeléssel, végül úgy éreztem, hogy nem tudok igazán mit tenni. A teste az övé és én nem szabhatom meg, hogy kivel oszthatja meg és kivel nem, és erről már korábban beszéltünk is, szóval teljesen tisztában vagyunk mindketten azzal, hogy mik a  kapcsolatunk határai. Ráadásul rá kellett jönnöm arra is, hogy a saját vállalhatatlan fantáziámat próbálom őrá erőltetni, mégpedig azt, hogy szerintem lenne marha izgalmas, ha elmennék az Evernessre és összejönnék ott valakivel.

Pénteken reggel írt nekem egy üzenetet, hogy az ébrenlét és alvás határán az az intuitív gondolata támadt, hogy le kellene mennem az Evernessre, legalább egy napra. A jegyet ő állja, ha csak a pénz lenne ennek az akadálya, mert hogy úgy érzi, hogy teljesen szívből jön neki ez az érzés és jó lenne, ha ott lennék vele. Teljesen rám vall, hogy azonnal küldtem neki egy elszámolást, hogy mennyi pénzbe fog kerülni ez az ötlete, és hogy valóban vállalj-e még így is. Azt válaszolta, hogy nem a fejéből jött ez a meghívás, ezért nem a számok függvényében döntött erről. Csak menjek és a többivel ne törődjek. Ez eléggé nehezemre esett első körben, mert iszonyatosan nehéz befogadnom és elfogadnom ilyen jellegű dolgokat, aztán pedig egy teljesen újszerű érzés kerített hatalmába, hogy valójában mennyire jól esik, hogy ő ezt megteszi és nem számol utána, hogy “mennyibe kerülök neki”. Igent  mondtam a meghívására, főleg azért, mert leesett, hogy a hely a sátorban az enyém lehet, ha igényt tartok rá, épp most hívott meg arra, hogy én legyek az a “másik nő” számára. Ami elsőre sima ügynek tűnt, annak a megvalósítása már annyira nem volt az. Elfoglalni a saját helyemet, elhinni, hogy az az én helyem, hát ahhoz egy kisebb fajta El Camino kellett.

Péntek este egy csatlakozás miatt, ami késett lekéstem a vonatot (pedig nagyon időben indultam). Mindenféle próbálkozás, hogy találjak telekocsit eredménytelennek bizonyult, pedig potenciálisan 5 500 ember látta az üzenetemet, és még Oszkár sem indult. Az előre megvett vonat jegyemet elbuktam.

Másnap már fél 7-kor a Déli pályaudvaron voltam, hogy a 7-es vonattal lemenjek Alsóörsre. Előre már nem mertem jegyet venni, úgyhogy a pályaudvaron váltottam jegyet az automatából. Kisvártatva láttam a táblán, hogy a vonatom “20 percet késik”, majd ez így folytatódott, amíg feltornáztuk magunkat a “80 percet késik” feliratig. Miközben ácsorogtam a peronon és a gondolataim szabadon száguldozhattak a várakozás közben, az agyam feldobott egy információt “nincs meg a mobilom” . Átnéztem az összes zsebemet , majd átkutattam 5x a táskámat, de valóban nem volt nálam.  Mivel semmi nem indokolta a külvilágban, hogy ez a gondolat felmerüljön bennem,  teljesen biztos lettem abban, hogy már az elveszítés pillanatában is tudtam, hogy “éppen most veszítem el a mobilomat“, de a tudatom mégis blokkolta ezt az infót és csak sokkal később, amikor már úgysem tudtam tenni semmit, engedte fel. Vég nélkül csak az járt a fejemben, hogy DE MIÉRT CSINÁLOM EZT MAGAMMAL? Körülbelül fél óráig azt is gondoltam, hogy biztos ellopták, és az a nagyon érdekes, hogy az 55-65 éves nők voltak kifejezetten gyanúsak számomra. Tiszta nonszensz.

Körülbelül negyed órát teljes levertségben töltöttem, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy egy új mobilt vegyek ahelyett, ami most elveszett, és hogy milyen szar ennyire feszes költségvetéssel élni, amit bármilyen életesemény megborít (egyébként a mobil szülinapi ajándék volt, mert már 3 évvel ezelőtt sem tudtam megvenni magamnak), de utána teljesen lenyugodtam, amiről nem tudtam megállapítani, hogy eltompultam a sok nehéz érzelemtől, vagy valóban megszállt a szent béke. Mindenesetre ismerem ezt a “most már minden mindegy” érzést és beleengedtem magamat. Nem akartam, hogy a második jegyem is odavesszen, Norbi  megvette a belépőmet, úgyhogy ezután tényleg oda akartam érni, ahová már valójában előző nap este elindultam, akár mobil nélkül is.

A vonat 80 perc késéssel elindult, és az út során sikerült feltornáznunk ezt a késést egészen 120 percre a megállásokkal, mozdony cserével, off-topicnak tűnő várakozásokkal. Rossz érzés volt, hogy Norbi azt sem tudta hol vagyok, már rég oda kellett volna érnem, de még csak szólni sem tudtam neki, hogy hová vesztem el, de legalább úton voltam, ez megnyugtatott. Varázslatos érzés volt, amikor a fák közül egyszer csak előbukkant a Balaton, és utána a partján utaztunk elég hosszú ideig. Az már kevésbé volt varázslatos, hogy a vonat nem állt meg Alsóörsön… Nem értettem a dolgot, mert a kalauz látta, hogy oda szól a jegyem és nem mondta, hogy ott ne lenne megállója a vonatnak.

A vonat 8 km-el tovább vitt magával, mint az nekem jólesett volna, és lerakott Balatonfüreden. Egy óra múlva induló busszal mentem vissza Alsóörsre, ahol leszállás után a kemping irányába kezdtem el sétálni. Jó sok gyaloglás után kerített hatalmába egy érzés, hogy nem jó irányba megyek, és két unottan ácsorgó hölgy a strand bejáratánál ezt tanúsította is. De az agyam miért csak ennyi gyaloglás után engedte fel ismét az infót? Hiszen már a buszmegállóban “tudtam”, amikor balra kanyarodtam, hogy nem a jó kemping irányába megyek!

Hátraarc, séta a másik irányba. Itt már határozottan érzékeltem, hogy valami más sztori is fut a háttérben, hogy ennyire nehéz megérkeznem valahová, ennyi plusz kört csinálok, ennyire gáncsolom saját magamat azzal, hogy az információkat egyszerűen tudattalanul nem akarom látni. Amikor visszaértem a vonatállomásra (ahol előzőleg nem állt meg a vonat), megláttam egy csapat kissrácot, akiken látszott, hogy sátorozni mennek. Egy pici ideig tanakodtak, majd elindultak abba az irányba, amerre én is tartottam. Most már biztos voltam abban, hogy jó irányba megyek, hiszen szemmel láthatóan ők is a kempinget keresték.

Kb. 400 méter séta után a srácok megálltak, megint tanakodni kezdtek, majd kiderült, hogy rossz irányba tartanak és az egész csapat megfordult az ellenkező irányba. WTF? Akkor most már elhagytuk vajon a másik kempinget? Teljesen belefáradtam ebbe az “iránytalanságba”, a bolyongásba és leültem a fűbe, hogy megnyugodjak. Nem sokkal ezután feltűnt egy pár, akiktől megkérdeztem, hogy nem tudják-e, merre van az Everness. Azt mondták, hogy ők is azt keresik, de még nem találták meg, és most erre indultak el, hátha… A vonatállomás és a Pelso Camping, ahol az Everness volt, egymástól 2 km-re vannak, de nekem ez a két kilóméter egy örökké valóságnak tűnt, úgy éreztem, hogy szörnyen hosszú ideje vagyok úton (és valóban…. összesen 7 órán keresztül érkeztem az Evernessre).

Belépő nélkül nem engedtek be, Norbit nem tudtam felhívni, a rendszerben nem találták az én nevemet, a Norbi neve alatt vásárolt 2 belépővel pedig már mindkettővel beléptek. Itt borultam ki belül teljesen, hogy mire végre sikerül megérkeznem, már nincs “helyem”, ráadásul megint az volt a fixa ideám, hogy odaadta a jegyemet “egy másik nőnek”. A szervezők végül megengedték nekem, hogy kísérettel bemenjek az Integrál Akadémia sátrához, ahol az önkéntesek felhívták Norbit és ő kijött a bejárathoz. A sok megpróbáltatás és más nőkről szóló fantáziám után csak annyit bírtam közölni vele, hogy nem akartam szó nélkül elmenni, de én akkor most hazamegyek, mire ő csak annyit mondott, hogy érti, hogy mennyire nehéz lehet ez nekem most és csak megölelt. Annyira földelt volt a jelenléte, hogy teljesen lenyugodtam.

Most a távolból nézve látom, hogy a megérkezésem olyan volt, mint a viccben a “baszd meg az ásódat”, miközben ő várt rám, próbált elérni telefonon és ezáltal elérte a busszsöfőrt, akinél leadták a telefonomat, így tudta, hogy telefon nélkül vagyok valahol, és nem fogom őt tudni felhívni. A jegyemet ezért a bejáratnál akarta hagyni, amikor is kiderült, hogy az előző este valamelyik értékesítő önkéntes helytelenül járt el és nem is szabadott volna neki kiadnia jegyemet, ezért visszakérték Norbitól. Így igaz lett a gondolatom, hogy “egy nőnek adta oda”, mert valóban így történt, csak ez a nő a recepciós lány volt.

Miután a megérkezés összes hulláma elcsitult, szuper napot töltöttünk együtt, fürödtünk a Balcsiban, előadásokon és koncerteken vettünk részt, este pedig én aludtam Norbi mellett a sátorban, én lettem az a nő, akit még kedden “megálmodtam”, hogy itt lesz. Az utolsó döfés a saját félrecsúszott interpretációimba az volt, amikor reggel ébredés után konstatáltam, hogy Norbi az egy plusz hálózsákot is “annak a másik nőnek” hozta, miközben ez a plusz hálózsák volt az, ami miatt először életemben nem fáztam éjjel sátorban a Balaton mellett, tehát igazából a végén nekem magamnak volt jó, hogy ő hozott egy másik hálózsákot is.

Nagyon tanulságos volt számomra ez az út, Norbitól egy igazi “kalandjegyet” kaptam. Nehéz volt beérkezni a saját helyemre, “landolni”, elhinni, hogy én vagyok az a nő, akié a hely a sátorban, és hogy egy jövőbeli potenciális önmagamat látom, amikor a “másik nő”-ről vannak fantáziáim, aki nyilvánvalóan valami olyasmit tesz, amit én nem tudok (vagy úgy képzelem, hogy nem tudok). Tehát a “másik nő” akár egy teljesen pontos leírása lehet annak, hogy valójában én milyen tulajdonságok kifejlesztésére vágyom önmagamban. Például a gyakori vádam a “másik nőkkel” kapcsolatban az, hogy ők tetszenek Norbinak, miközben én iszonyatosan nehezen bányászom elő magamban azt a vágyat, hogy tetszeni akarjak neki és ezért tegyek is. A tetszés valami olyasmiként él bennem, ami vagy megtörténik vagy nem, de vajmi kevés ráhatásom van. Ennek egy része igaz, egy része meg totálisan nem.

És lehet, hogy tényleg ott volt az éterben “egy másik nő”, aki beesett volna az én üresen hagyott helyemre, ha valahol menet közben feladom és visszafordulok. Ezt már soha sem tudjuk meg, de mindketten kiegyeztünk abban, hogy nagyon fontos volt, hogy ezen az akadály hegyen átküzdöttük magunkat – Norbi is, én is és végül összeértünk, én lettem az, akivel összejött az Evernessen, ő pedig számomra az, akivel én jöttem össze.

U.I: Egy halogatásról olvasott cikkben olvastam nemrég, hogy az agyunk egy része a jövőbeli énünket tőlünk különállónak érzékeli, tehát lényegében olyan mintha “valaki más” lenne. Ezért a halogatás hátulütőit is a jelenben úgy értékeljük, mintha az “valaki másra” ütne vissza a jövőben.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0