29 éves koromtól nem vagyok hajlandó tudomásul venni a szülinapomat. Ennek az elutasításnak most ünnepeltem az ötödik évfordulóját 🙂 Emlékszem a színes naplóbejegyzéseimre tini koromból, amik a szülinapjaimat szokták tarkítani – kiszíneztem, kidíszítettem a szülinapomról szóló lapokat, nagy betűvel felírtam a számot. Emlékszem a büszkeségre is, ahogy haladtam a nagylányság felé. Volt pár szám, amit nagyszabásúan ünnepeltem. Ilyen volt a 18-as, aminek emlékét máig őrzi egy barátok által készített speciális videó. Tetszett a 25-ös szám is, ezért azt is megünnepeltem egy maszkabállal – karácsonyfának öltöztem… :)))) És tetszett még a 29-es is, ezt is megünnepeltem, mert gondoltam az milyen stílusos, hogy bulit szervezek a 29-ik szülinapomra, ami egyáltalán nem kerek szám. De talán azért is szerveztem bulit, mert az volt az utolsó szám, amit még ünnepelni akartam. Aztán elindult a lejtmenet 🙂

Megünnepeltem a 30-ik szülinapomat is de azt már csak inkább megfelelni akarásból mint igazi örömből. Emlékszem arra az óriási vörös rózsa csokorra, amit a barátaimtól kaptam. Egyszerre volt gyönyörűen szép és súlyos. Ugyanilyen súlyosnak éreztem magamat én is. Bár kívülre nem látszott rajtam, de belül összetörve éreztem magamat a súly alatt. Annyi mindent elképzeltem magam számára, hogy milyen leszek, hol fogok tartani és milyen életem lesz 30 éves koromra! Az álmok kissé távol estek a valóságtól és a 30-ik születésnapom ennek kellemetlen emlékeztetője volt. Fájdalmas élmény “nem elég”-nek érezni magunkat, és teljesen mindegy, hogy ez milyen korban történik.

A 30-ik szülinapom óta nem kezdeményeztem a szülinapom ünneplését. Volt meglepetés bulim, amit barátok szerveztek a tudomásom nélkül és voltak sima hétköznapok is a szülinapjaim. Ha más tett lépést annak érdekében, hogy megünnepeljen engem, akkor elfogadtam, de én magamtól még véletlenül sem akartam emlékezni erre a napra. Kezdett nagyon kellemetlen lenni ez az emlékeztető az időre. Bár az idő állandóan telik, mégis szülinapkor mintha egyetlen nap alatt eltelne egy egész év. Nem tudom miből táplálkozik az az érzés, hogy hiábavalóan telt el az az év. Pedig ha tényszerűen összeszedném az eseményeket, valószínűleg rájönnék, hogy sok mindent csináltam, sok mindent megéltem, sok mindent elértem, sok boldog pillanatom volt. És mégis valami fáj ebben a megint eltelt egy év gondolatban …

Eszembe jutott a napokban, hogy mennyire tudom csodálni azokat az embereket, akik képesek megünnepelni a szülinapjukat bármilyen korban, mert ezt az élet szeretetének, az önszeretet és az életélvezet jelének tekintem. Van benne egy “Igen, tudomásul veszem, hogy eltelt még egy év, hálás vagyok érte és megünneplem, hogy itt lehettem ennyi évig és akkor nézzük, mi vár még rám holnaptól.”  Valahogy még nem sikerült teljesen elsajátítanom azt az attitűdöt, ami a piramis-, katedrális-, vagy bármilyen monumentumépítők életszemléletében megvan, hogy olyanokat alkotnak, ami messze túléli őket és ezt csak úgy lehet megtenni, ha elfogadják azt is, hogy a munkájuk gyümölcsét talán meg sem érik. És tényleg sok monumentum megalkotása több generáció munkáját vette igénybe, a megálmodók meg sem élték az utolsó kő letételét. Mégis belekezdtek… És ez valahogy összefügg számomra a korral is, hogy mindegy meddig jutok el az életemmel, fő hogy élem a tőlem telhető legjobban.

A “Vidd hírét az igazaknak” című könyvben olvastam, hogy az ausztrál bennszülött törzs tagjai (akikről a könyv szól) nem ünneplik a szülinapokat, mert azt vallják, hogy nem művészet öregedni, azért az ember nem tesz semmit sem, az magától történik. Ehelyett a törzs tagjai bármikor kérhetik a törzset, hogy ünnepeljék meg őket, amikor úgy érzik valami jelentős változáson mentek keresztül és fejlődtek valamiben. Ilyenkor általában egy új nevet is kapnak. Lényegében bármikor lehet “szülinapjuk”, saját döntésük szerint. Bár az én szemszögemből nézve, az hogy valaki túlél az ausztrál sivatagban egy évet már önmagában is egy teljesítmény.

Valahogy most ez a két szemlélet összeért bennem. Ér bármikor megünnepelni a jelentős eseményeket, ezt csináljuk mi is, kicsit nyugatra az ausztrál törzstől, és ér megünnepelni a szülinapot is, de nem egy teljesítmény mérföldkőjeként (ahogy eddig én szemléltem és amiért úgy éreztem, hogy igazán nincs mit ünnepelni pont ezen a napon), hanem pusztán az élet megünnepléseként. Csak simán koccintani egyet arra, hogy még itt vagyok, hogy ismét eljött az ősz, hogy van kivel koccintani és hogy vagyok. Enélkül az alap életöröm nélkül, ami nem kötődik konkrét teljesítményhez, a nagy (és kicsi) célok sem érhetőek el.

Ebben az évben sem akartam észrevenni a szülinapomat, de aztán annyi energia érkezett meg hozzám a gratulációk és jókívánságok révén, hogy nem tudtam nem észrevenni és értékelni, hogy van hivatalosan egy ilyen nap az évben, amikor a környezetem szó szerint rám önti a szeretetet. Most először éreztem azt, hogy ezt szeretném visszaforgatni a világba. Ennek apropójából készítettem egy montázst az üzenetekből és képekből. Az üzenetek a szülinapról szóltak, én pedig kicsit csavartam rajtuk és csináltam belőlük üzeneteket a mai napról. Alapból azoknak akartam visszaküldeni ezt a videót, akik gratuláltak nekem, de aztán kerekítettem hozzá ezt az írást és adom mindenkinek, akinek szembejön. Élvezd a mai napodat 🙂

Köszönöm mindenkinek, aki szeretetét küldte felém a szülinapomon. Segített nekem alkotni 🙂

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0