Tudom, hogy ellentmondásosan cseng a cím, mintha a szavak kizárnák egymást, és mégsem. A hitelesség alatt általában azt értjük, hogy valaki „önmaga”, nem játsza meg magát, az van kint, ami bent, az értelmező szótár szerint: a hiteles az, ami megfelel az igazságnak. Mégis azt vettem észre, hogy a hitelességet lehet maszkként is használni és ezt a jelenséget főleg az önismereti körökben vettem észre. Egyébként nem kellet nagyon messzire mennem az élő példákért, mert én is csinálom.
Amikor valami nagyon törékenynek és fontosnak a védelme a tét a bensőnkben, akkor MINDEN eszközt felhasználunk gondolkodás és hezitálás nélkül ennek a dolognak a megvédésére. Ha tehát én kitalálom, hogy egy bizonyos környezetben (és az önismereti körök általában ilyenek) az a biztonságos, hogy hitelesen fejezem ki magamat, önreflektív vagyok, akkor az leszek, hogy bebiztosítsam az elfogadottságomat a csoport által. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy bizonyos témákban leszek hiteles. Azokban, amik még „beáldozhatóak” annak érdekében, hogy a többi védettségben maradjon. Mintha odadobnék a közönségnek egy jó nagy darab csülköt, aminek a szopogatásával el lesznek egy ideig. Minél nagyobb a csülök, annál több időt nyertem, vagy azt is mondahatnánk, hogy annál nagyobb az esernyő, amivel védem magamat.
A (maszk)hitelesség onnan ismerhető fel, hogy fárasztó. A trükkös az, hogy a személy TÉNYLEG nagyon mély és igaz dolgokat oszt meg önmagáról, tehát nem arról beszélünk, hogy fake-newsal traktálja a többieket. És mégis bujkál. Sokáig nem tudtam megfejteni ezt a mechanizmust, csak azt vettem észre, hogy egy-egy ilyen akcióm után iszonyatosan lefáradtam. Az hogy erről most ilyen tudatosan írok egyáltalán nem azt jelenti, hogy benne a helyzetekben ugyanilyen tudatosan vagyok. Egyáltalán nem. Ott annyira a túlélés a cél, hogy minden más háttérbe szorul és nem úgy ülök a széken, hogy „és most kurva hiteles leszek, hogy becsapjam őket”, hanem én magam is tényleg elhiszem, hogy marha hiteles és maszk nélküli vagyok. Kicsit olyan mint „önvédelemből leszopni a férfit„. Egyszer egy énekesnőtől hallottam ezt a fogalmat, és nagyon megtetszett, mert leírja pontosan a jelenséget.
Amikor nem én csinálom, hanem egy másik embertől élem meg ugyanezt, akkor szintén a fáradtság vagy utólagos becsapottság érzéséből ismerem fel ezt a jelenséget. Amikor kilépek a helyzetből és elmúlik a „varázs”, akkor durván kifejezve azt érzem, hogy „ez meg mi a p…a volt?!” Lehet, hogy azt a bizonyos személyt láttam sírni, vagy elérzékenyülni, láttam a többiek együttérző arcát, érzékeltem, hogy egy számára mély témát nyit ki és ossza meg, érzékeltem azt is, hogy igazat beszél ÉS MÉGIS utólag az az élmény marad bennem, hogy ez kurva fárasztó volt (és nem a nehéz érzések miatt!), és hogy valójában nem kapcsolódtunk egymással, csak úgy tettünk, mintha kapcsolódnánk. Valójában nem hozta oda magát a találkozóba.
Nem végeztem kutatást ebben a témában, úgyhogy csak a saját tapasztalásomat tudom megosztani, hogy nekem ez a „mindenáron jó ember akarok lenni” hajlamomból fakad, és abból, hogy a biztonság megszerzése közben hajlandó vagyok nagyon sok mindent beáldozni, csak hogy ne kerüljek konfliktusba és úgy tűnjön, hogy simulok a többiekhez, a főáramhoz, ahhoz az idilli képhez, amit magamról megalkottam és amit fantáziám szerint mások alkottak meg rólam. Legtöbbször nálam a fedő hitelesség ahhoz kell, hogy ne derüljön ki valami, amiben aktuálisan vagyok és ami nehezen vállalható: pl. hogy unom a társaságot, amiben éppen vagyok, vagy hogy valaki bosszant, vagy valójában félek és szorongok tőlük egytől egyig, vagy úgy érzem béna vagyok és értéktelen, vagy durván irigy vagyok valamelyik nőre a társaságban, vagy féltékeny vagyok rá amiatt ahogy a pasimmal van (vagy a pasim vele) és ezekhez hasonlók. És még ezekről is tudok nagyon hitelesen HÍRT ADNI anélkül, hogy valóban benne lennék abban a megosztásban. Na erre már igazán nehéz gombot varrni, még nekem magamnak is.
Te ismered azt a jelenséget, amit a cikkben említek? Érdekel, hogy van-e másnak is tapasztalása ezzel és ha igen, akkor milyen?