Tegnap reggel egy nő új magaslatokra emelte bennem a karma megértését. Úgy kezdődött, hogy reggelre levált mindkét cipőm talpa félig. Nem volt kéznél megfelelő ragasztó, sem másik pár cipőm, úgyhogy elcsoszogtam a közeli Allee-ba és vettem ragasztót, hátha ezzel orvosolni tudom a problémát. Miközben ültem mezítláb a padon és ecseteltem a cipőtalpamat megállt mellettem egy nő. Pár pillanatig némán figyelt aztán rám öntötte a fekete levest: “Minek ragasztod a cipődet? Miért nem veszel újat? Csöves cipőben járkálsz. Kimész az ajtón és le fog válni a talpa megint! Hülye.”  Majd elsétált. Elég nyomorultul éreztem magam egyébként is, ez a szónoklat meg végkép leküldött a padlóra. A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy ismerős volt a nő hangja. 

Nem tudtam rá dühös lenni, nem tudtam neki visszaszólni, mert olyan volt, mintha saját magamat hallottam volna beszélni, amikor magamhoz szólok, csak most éppen ezt kívülről nézhettem végig, nem pedig csak a fejemben történt. Ismerős volt a hangsúly, a szavak választása, az a lekezelő és lenéző bánásmód, amivel előadta a mondandóját, az együttérzés és megértés teljes hiánya, az érzéketlenség a szenvedéssel szemben, a még mélyebbre süllyesztő segítő szándék (szerintem ő úgy gondolta, hogy éppen segített nekem tisztábban látni … és tényleg), a megszégyenítés. Ismerős volt a pofon, ami hangtalanul csattant az arcomon.

Számtalanszor hallottam már beszélni a karma működésmódjáról a buddhistákat, de soha nem jelent meg ennyire plasztikusan. Mindig úgy képzeltem, hogy az a rossz, amit MÁSOKKAL tettem meg, tér vissza hozzám és valamilyen módon el kell szenvednem a cselekedeteim következményeit. Hála a nőnek rájöttem, hogy nem az tér vissza, amit másokkal tettem, hanem amit MAGAMMAL szemben vétettem. Értelmet nyert a következő idézet:

A tanítvány kérdezi a mestertől: “Kik vagyunk mi, hogy másokat gyógyítunk?” Sri Ramana Maharsi válasza: “Nincsenek Mások!“

Mindig, amikor a tökéletes Isteni szeretetnél alacsonyabb minőségben szeretem magam, elültetem a rossz karma magvait. Mert, ha abból indulunk ki, hogy mindenkinek van tökéletes isteni természete, akkor minden egyes ilyen alkalommal vétek ez ellen az isteni természet ellen bennem. Elsősorban az tér vissza hozzám, amikor magamat nem tudom istenként tisztelni és szeretni.

A témához teljesen szervesen illeszkedik egy videó is, a Trurth Bomb Mom műhelyéből, amit Kristina Kuzmic üzemeltet. Kristina videói főleg “az elég jó anya” vs “a tökéletes anya” mítosza körül  forognak és az egyikben megkérdez nőket, hogy miket mondanak önmaguknak. Szinte mindenki olyan jelzőkkel illeti magát és olyan hangsúllyal szól önmagához, ahogyan soha nem szólna olyan emberhez, akit szeret. Utána Kristina előveszi annak a személynek a gyerekkori fotóját és megkérdezi tőle, hogy ugyanezeket mondaná-e neki is. Sírtam a videón, mert rájöttem, ha ránézek a gyerekkori énemre, SOHA-DE – SOHA nem mondanék neki olyan otromba dolgokat, mint amiket mondogatni szoktam magamnak felnőtt koromban, többek között azt is, hogy jobb lenne a világnak, ha én meghalnék, mert legalább egy teherrel kevesebb lenne.

Nagyon régóta azon van a fókuszom,  hogy miként lehetne csökkenteni a szenvedés mennyiségét a földön. Állandóan az árvákon, szegényeken, hontalanokon, az erdőkön, vizeken és a levegőn akarok segíteni és évekig azon csodálkozom, hogy miért nem vagyok képes mozdulni ezekben a témákban. Nagyon egyszerű a válasz. Az, amilyen szennyel telipakolom a saját lelkemet, amennyi kezdeményezést kivágok magamban gyökerestül, az amennyiszer belerúgok saját magamba az pont ugyanannyi, mint amennyi bántás és fájdalom éri az árvákat, szegényeket, az erdőket, vizeket és a levegőt. Nem tudok ezeken a rajtam kívül eső dolgokon segíteni, amíg én saját magam szenvedek, amíg bennem az esőerdők helyén csak csonkok állnak. Nem tudok érdemben megmozdulni másokért, amíg nem tudok magam felé kinyúlni. Ezt nagyon sokszor olvastam már könyvekben, hallottam mesterektől, spirituális tanítóktól, sámánoktól és nem ért be az üzenet a lelkembe, mert ahhoz látni kell tisztán a magam ellen elkövetett cselekedeteim energiáját.

Ehhez pedig ki kell érzékenyíteni magunkat magunk felé, mert attól, hogy nem mondom ki hangosan, hogy “Adri, te hülye vagy.” csak gondolom a fejemben, ez semmivel sem lesz kevesebb ártás. Az Allee-ban legalább a nő hangosan kimondta és az arcomba vágta. Az, hogy én az ő szavaival mit kezdek az én dolgom, az az ártás, amit ő véghezvitt rajtam pedig őhozzá fog visszatérni. Lehet, hogy jobb cipő volt abban a pillanatban a lábán, de nem gondolom egy percig sem, hogy könnyebb az élete az enyémnél. Ha hozzám így szólt, kétlem, hogy másként szól önmagához és azt is kétlem, hogy otthon kesztyűs kézzel bánnak vele.

A szerető kedvességgel elsősorban magam felé kell megtanulnom fordulni, észrevenni, hogy bennem milyen ártást visz véghez az, amikor másnak csinálok valami rosszat, mert ez a rossz karma, ami bumerángként vissza fog térni.

Szóljak, ha írok ehhez hasonlót?