Egyszer, talán 3 évvel ezelőtt elkezdtem nézni a Trónok harcát, de amikor rögtön az első részek valamelyikében lecsapták Eddard Stark fejét a nyakáról, még pár részig bírtam, aztán feladtam. Egy öntelt frissen a trónra ültetett kis úrfi adta ki a parancsot, hogy lefejezzenek egy végtelenül szimpatikus és igazságosnak, bölcsnek, jóságosnak megírt karaktert. Szerintem nagyon tapasztalt szakemberek választottak ki a színészek közül Eddard Stark megszemélyesítésére egy olyan férfit, akihez valóban egy jóságos apafiguraként lehetett kötődni. És akkor reccs és már gurult is a feje a kövön. Három év és sok történés a saját életemben kellett ahhoz, hogy ezt kiheverjem és újból elővegyem a sorozatot, hogy tovább nézzem.

Eddard Stark lefejezése a tűzkeresztség a többi részhez. Ezen a ponton ugyanis a sztori mesélője nyilvánvalóvá teszi, hogy ő bizony nem kíméli meg a főhősöket sem a haláltól, és nem szolgálja ki azt a rejtett, de nagyon erős igényünket, hogy a jóságos és bölcs, erős emberek ne halljanak meg az utolsó részig, és ha lehet, ők foglalják el a trónt, nem pedig az iszákos vagy őrült királyok. George R.R. Martin mintha azt mondaná “Nem barátocskám, ez ebben a történetben nem így lesz. És ó mennyi embernek fog még hullani a feje a további részek során!” Most már eljutottam a negyedik évadig, és lassan kezdek belenyugodni abba a valóságba, amit a Trónok harca tár fel. De most már nem csak azt látom benne, hogy teljesen reménytelen ez a sorozat és túl sok benne a vér és erőszakos halál (mert abban tényleg nem szűkölködik), hanem hogy mennyiféle módon csavarodik meg egy-egy szereplő sorsa, teljesen irányt váltva ahhoz képest, ahogy addig alakult. Mennyiszer kell ezeknek a szereplőknek újragondolniuk mindent, amiben addig hittek, feleszmélni arra, hogy akit barátjuknak gondoltak, az valójában az ellenség besúgója, menekülni majd visszatérni több ezres hadsereggel, fogjul ejteni és fogságba esni. Most leginkább ezt a rugalmasságot látom a sorozatban, és egyre inkább nyitom önmagamat is arra a valóságra, hogy bár most már nem rohangálunk bárdokkal és kardokkal, amik bármikor bárki fejébe állhatnak, mégis az élet alap törvényei nem változtak azóta sem. Talán ebben rejlik R.R. Martin zsenialitása a sztori mesélésben. Olyan mélységekig lenyúl az emberi természetbe, hogy nem lehet ettől elfordítani a tekintetet, mert akkor visszajön és kísért az álmokban.

Azért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, mert az egyik részben épp most néztem végig egy apagyilkosságot. Amikor a fiú belelövi az apja mellkasába az első nyílvesszőt, akkor az teljesen megdöbben, hogy a fiú ezt meg merte valóban tenni, miközben ő szentül hitte, hogy úgy nevelte őt, hogy a család mindig összetart és szent. Az ő családjukat is sérthetetlennek tartotta. “Nem vagy többé a fiam.” nyögi ki a nyílvesszővel a mellkasában, amikor rájön, hogy a fia ezt a sérthetetlenséget megsértette. “A fiad vagyok, és mindig is a fiad voltam.” válaszol a fiú, és belelő a mellkasába még egy nyílvesszőt, ami végleg leteríti az apját. Az első reakcióm a jelenet láttán, “Uramatyám, de gyönyörű.” Ehhez persze kell az egész körítés, hogy érthető legyen ez a jelenet. Az, hogy mi vezetett ide, mi történt a kapcsolatukban, ami ennek megágyazott. A fiú nem egy megátalkodott sötét lélek, aki kegyetlenül kivégzi az apját minden ok nélkül.

A kiegyelítésre való bátorság ereje hatott rám ilyen erősen. Hogy a családi kötelékek sem gátolták meg egy ponton abban, hogy bosszút álljon azért a sok szenvedésért, amit az apja okozott neki. Nem a megölést csodáltam ebben a jelenetben, hanem azt, amikor a gyerek szembe mer szálni a szülővel és a saját élete (fizikai és pszichés jóléte) védelmének érdekében nagyon erőteljes határt szabni önmaga és a szülő között, miközben megtartja annak mély tudását is, hogy akkor is a szülő gyereke marad, és ezt nem lehet eltörölni. Még akkor sem, ha maga a szülő tagadja ki. A kötelék szülő és gyerek között fennmaradt. Azután is, hogy ebben a jelenetben repült a nyílvessző.

Nekem az egész Trónok harca a konvenciókból való kilazulásról szól. Rengeteg olyan mozzanat van benne, ami jókislányságból, erkölcsiségből, jólneveltségből azt mondanám, hogy “Ezt nem!” és a szereplők mégis megteszik és valahol mélyen belül érzem, hogy van helye, ahogy átlépnek ezeken a határokon. A Trónok harca kurva hitelesen képviseli azt, hogy mindenkinek megvannak a saját érdekei és ha ezekért teljesen őszintén kiáll, az összetűzésekhez vezet(het). Keresem azt az erőt magamban, hogy a saját ügyemért kiálljak ilyen erővel és el merjek menni addig a határig, ahol ezek már törvényszerűen ütköznek a világgal. És ezen a határon még mindig el lehet dönteni, hogy hogyan reagálunk. Nem törvényszerű a többiek lekaszabolása, vannak ennél szofisztiláltabb megoldások is. De ezekhez először el kell jutni eddig a bűvös határig… a felütközésig. Mert nincs olyan, hogy valami ne ütközne a világ többi részével, amiért kiállunk. A jókislányságomból fakadóan nagyon eltökélten keresem azt, hogy mi az, amiért teljes erőmből kiállhatok és senkire sem fogok közben felütközni, hanem belehatol ez a szándék a világba, mert annyira tiszta és jó, hogy áthalad rajta, mint vajon a kés. Én magam is érzékelem, hogy miközben erre az erőszakmentességre vágyom, csupa harci kép él bennem és ez megjelenik a szövegemben is. Kés, felütközés, határ, behatolás, erő és mindezeket a Trónok harca kontextusában mondom el. Abban meg aztán minden van, csak erőszakmentesség nem. Talán ezzel van bajom, hogy eredendően van bennem agresszió (ami valójában életerő), és ez nem rossz, hanem az élet velejárója.

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0