A múlt héten leültem beszélgetni egy nagyon inspiratív személlyel, aki imádja a gesztenyepürét (érdekes, hogy a spellcheck azt javasolja, hogy az inspiratív szót “konspiratív”-ra javítsam ki… no comment…). Szerintem maximum háromszor életemben ettem gesztenyepürét. Szeretem, de valahogy sohasem jut eszembe rendelni, még akkor sem, ha véletlenül meglátom az étlapon. Ahogy jóízűen kanalazta, eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, hogyan kell elkészíteni ezt a finomságot és hogy a gesztenyét sütni, főzni, vagy kitudja mit-csinálni kell ahhoz, hogy gesztenyepüré legyen belőle. Na de nem ezért kezdtem el most írni, csak valamiért megemlítettem, ugyanis a továbbiakban is a gesztenye lesz a főhős, csak kicsit érdekesebb összefüggésben.
A találkozóról hazafelé ballagva, éppen egy gesztenyefa alatt sétáltam, amikor valami iszonyat hangosan koppant a földön mögöttem. Vissza néztem, hogy mi az isten volt az, és láttam, hogy egy jókora, zöld tüskékbe becsomagolt gesztenye hever a földön. Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy magammal viszem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy az a gesztenye nekem esett le a fáról (azta, micsoda isten-tudat, hogy értem történnek a dolgok 🙂
Érdekes kapcsolat alakult ki kettőnk között. Egy napig a táskámban hordoztam. Kezembe vettem többször, nézegettem, kipróbáltam mennyire szúrnak a tüskéi és kipróbáltam azt is, milyen érzés ítélet nélkül megfigyelni. A gesztenyepürés találkozón ugyanis azt a feladatot kaptam, hogy csak figyeljem a gondolataimat. Ne kérdőjelezzem meg őket Byron Katie módra, ne akarjam eldönteni, hogy igazak vagy sem, ne akarjam megtalálni a forrásukat. Egyszerűen csak ítélet néllkül figyeljek.
És amikor ilyen lelkülettel figyeltem meg a tüskés gesztenyét a kezemben, egyszer csak éreztem, hogy a tüskék se nem rosszak, se nem jók. Csak tüskék. A gesztenye nem akar bántani engem velük, nem azért vannak rajta, mert szánt szándékkal ENGEM, PONT ENGEM távol akar tartani a belül megbújó gyümölcstől. A tüskék nem szúrnak, ha én nem szorítom őket. A gesztenyének nem felelőssége, hogy ne szúrjon. Ha akarom, megtanulhatom úgy a kezembe fogni, hogy épségben maradjon a bőröm, de neki nem kötelessége az én igényeimhez alkalmazkodni. Addig kerestem a megfelelő méretű réseket a tüskék között, amikbe belefértek az ujjaim, amíg meg tudtam szorítani a gesztenyét a kezemben. Így megtanultam közel kerülni hozzá anélkül, hogy sérültem volna. Ő maradhatott nyugodtan önmaga – szúrós tüskékkel ellátott gesztenye és mégis tudtunk úgy kapcsolódni, ahogy én szerettem volna. Hihetetlenül jó érzés volt ezt megtapasztalni. Voltak és vannak páran az életemben, akikről kijelentettem, hogy szúrós tüskéikkel bántanak engem. A gesztenye szemlélése után viszont felmerült bennem a kérdés, hogy egész végig önszántamból nyársalódtam fel a tüskéikre, miközben ők csak simán léteznek?
A felismerések ezzel még nem értek véget. A gesztenyét rátettem az ablak párkányra és tovább figyeltem. Két nap elteltével megrepedt a héja és SZÉTNYÍLT! Úgy éreztem, mintha valami kinyílt volna bennem is. Mi történt a gesztenyével? Pusztán az, hogy vizet kezdett el veszíteni a héjából, ami ettől összement. És miért kezdett el nedvességet veszíteni? Mert leesett a fáról – a tápláló anyáról. A gesztenye csak így tudja odaadni a világnak a gyümölcsét, az esszenciáját, ha elengedi az ágat és az ág elengedi őt, leesik a fáról és megkezdi a saját útját…
És abban a pillanatban, ahogy erre rájöttem, valamilyen módon kiemelkedett a háttérből egy “alak”. Egy részem volt, ami eddig is bennem volt, csak nem láttam így körvonalazva. Ez az anyán csüngő részem. Pontosan érzékeltem, hogy ezt a részemet nem érdekli semmi más csak az, hogy életben maradjon. Csak a tápláló anya érdekli és addig csüng rajta, amíg az anya nem szűnik meg létezni. Először azonnal elítéltem ezt a részt. Úgy tűnt, hogy kegyetlen és önző, mert nem érdekli, hogy mi van az anyával, csak az, hogy kapjon táplálékot tőle. Nem hálás, nem viszonoz, nem mondja azt, hogy köszönöm, mert magától értetődik, hogy neki a táplálék KELL. Nem gondol bele a következményekbe, nem taktikázik egyszerűen az életben maradás ösztönét követi. Nincsenek ambíciói, tervei, jövőképe, csak él és szemléli a világot maga körül. Komolyabb pszichológiai ismeretek nélkül is világos, hogy ez a csecsemőkori énem és csak most tűnt fel, hogy még mindig megvan! Tévesen gondoltam, hogy megfejlődtem, eltűnt, átalakult. Nem alakult sehová sem, mert ez egy különálló személyiségrész és továbbra is létezik attól függetlenül, hogy már egy felnőttebb személyiségrészem van előtérben. Különböző személyiségrészek jelennek meg és váltják egymást az életünk során. Tehát a csecsemőkori éntudat nem átalakul, hanem jön helyette egy másik éntudat és az előző a háttérbe szorul, de attól még létezik tovább!
Eddig azt gondoltam, hogy az “elakadt” gyerekkori személyiségrészek vannak jelen a tudatalattiban és azokkal lehet dolgozni belső gyerek csoportokon, majd amint megoldódnak az elakadások és régi sérelmek, ezek beleolvadnak a pszichébe és nincs velük tovább feladat. De ez a meglátott csecsemőkori énem nincs elakadva! Nincs semmi baja, csak egyszerűen csecsemő és annak megfelelően viselkedik és vannak igényei. Az hogy van nem gond, az már nagyobb gond, hogy még mindig néha a külvilágban létező valakitől várom a táplálást és nem vállalom fel a szülő szerepet, akiben megvan a potenciál, hogy fullosan ellássa a babát mindennel, ami kell neki. És miután sikerült ítéletmentesen megfigyelni ezt a csecsemőrészt (na jó, erre rásegített a pszichológus ítéletmentessége is) rájöttem, hogy a természet tökéletesen találta ki ezeket a személyiségrészeket, amik párhuzamosan léteznek, ugyanis a csecsemőtudat hasznos az életben maradáshoz. Akármennyi éves lehetek, pontosan ugyanaz a tudat tart életben engem, ami csecsemő koromban is és ami arra késztet, hogy szerezzek kaját és fedelet a fejem fölé és ettől növekedni és fejlődni tudjak. Ez nem kegyetlenség a világgal szemben, hogy elveszem, ami nekem kell, se nem önzés…. ez az élet. És ezen csak úgy tud bűntudat lenni, ha azt feltételezem, hogy amit én elveszek, az másnak hiányozni fog. Ez a gondolat a szűkösségből jön. A bőségben tudom, hogy mindenkinek jut és ezért nem kell TÖBBET elvennem, mint amire szükségem van, se nem sanyargatom magamat, nehogy TÚL sokat vegyek el.