Kívülről nézem az élet spirálját,
bent a közepén fény világít, az én fényem is lehet, ha hagyom, hogy megérintsen.
Nézem a csendben, lassan mozgó lelkeket, akik már a fény felé sétálnak.
Azt mondják sorban állás van a leszületésért ide a földre.
Bár sorban haladnak egymás után, nem látom a sort,
ez nem sor, ez pusztán sorrendiség, egymás tisztelete,
saját helyen levés, saját úton haladás.
Vonzanak a lelkek bent a spirálban, szeretnék összetalálkozni velük, ezért elindulok…
Ezt hívják inkarnációs döntésnek?
És az élet teljesen másként alakul, mint ahogy elképzeltem.
A lélek, akit kinéztem magamnak, hogy meg szeretném érinteni, elhalad mellettem. Nem érintjük meg egymást. Viszi a fényét, halad az ellenkező irányba. Nem nézünk egymásra, de érzékeljük egymást. Mozdulnék felé és mégsem tudok, merek, akarok.
Talán várom, hogy adjon valami jelet és akkor én is közelednék felé. Nem látom ezt a jelet.
Egy másik lélek mellett haladok el, akinek a könnyei megérintenek. Őt nem terveztem megérinteni, mégis gyengéden ráteszem a fejemet a vállára, aztán mindketten tovább haladunk a saját irányunkba.
Tekintetünk hosszan összetalálkozik azzal a lélekkel, akit magam mögött hagytam, amikor elindultam. Én mentem, ő maradt, és nem voltam benne biztos, hogy az élet spiráljában találkozunk-e egyáltalán. És találkoztunk, mert ő is elindult, nem sokkal utánam…
A fénynél kuporogva nem tudom eldönteni, hogy vajon fényleni akarok én is? Azt képzelem jó volt a sötétségben bujkálni, jó volt kívülről nézni mások haladását, és csak szemlélője lenni az egésznek.
Aztán rájövök, hogy már eddig is az egésznek a részese voltam. Amikor kint ültem, amikor elindultam, amikor beértem a közepére. Vágytam arra, hogy legyen fényem nekem is, szerettem volna sétálni az élet spiráljában, találkozni másokkal.
Így hát vállalom a fényt a sötétséggel együtt, a találkozásokat az elválásokkal együtt, az együttlétet a magánnyal együtt, a várakozást a csalódással együtt, a mosolyokat a könnyekkel együtt, az értelmet az értetlenséggel együtt. Vállalom…
A sötétség árán sikerül meggyújtanom a saját fényemet, haladok vele ismét az élet spiráljában, találkozások, búcsúzások, egymás mellett elhaladások,
szavak nélküli beszélgetések.
És aztán csak ülök a fényem melegénél. Nézem megint, ahogy a lelkek haladnak a fény felé, találkoznak egymással, elválnak, elveszítik a fényüket és megint megtalálják azt, haladnak befelé, haladnak kifelé.
Úgy érzem nem vagyok teljesen biztos semmiben sem. Nem értem az élet spirálját, nem úgy működik, ahogy elképzeltem. Nem értem milyen sorrendiségben jönnek a találkozások az életembe,
nem azok jönnek szembe, akiket elterveztem,
nem azok érintenek meg, akikre vágytam,
nem azok néznek rám, akiknek a tekintetét vártam,
nem azok maradnak fekve, akikről ezt feltételezem,
nem azok felé indul el ösztönösen a kezem, akiket meg akartam simítani,
nem azok áramlanak velem szinkronban, akikkel szerettem volna áramolni,
nem akkor akar ülni a testem, amikor ülni kellene,
nem akkor akar mozdulni, amikor mozdulni kellene.
Nem értem… nem így lenne biztonságos.
Marad az örök bizonytalanság,
hogy vajon ha kinyújtottam volna a kezem, akkor létrejön a találkozás?
Ha felnéztem volna, akkor elkapom a tekintetét?
Ha előbb elindulok, előbb odaérek?
Ha később indulok, valamiről lemaradok?
Nincs ilyen…
Bármennyi kétely is van bennem közben,
azok a találkozások jönne létre, amik létre tudnak jönni, amikben kölcsönösen ott vagyunk, ha egyikünk hiányzik, már nem tudunk találkozni,
annyi ideig tartanak, amennyi ideig tartani tudnak, ha egyikünknek indulni kell, már vége is,
a gondolatban megélt ölelés, örökre csak gondolat marad,
a bőrömön érzett kéz érintése, örökre érintés marad, még akkor is, ha olyantól jött, akire nem számítottam,
a visszafogott mozdulat, örökre bennem marad,
az elindított mozdulat lenyomata örökre megmarad.
így terveztem, ahogy megtörtént? Nem.
Szerintem az egész életünk nem úgy történik, amit inkarnálódásunk előtt megterveztünk. Vannak csomópontok, de csak akkor találkozunk, ha mindketten tényleg odaértünk.
És mi van a két találkozás közötti magányban? Az út, amin addig is haladtam, csak a találkozásban megfeledkeztem róla.
Örök mozgás. Örök mozdulatlanság. Találkozások és elválások, amiknek mintázatát a logikával soha nem fogom megérteni. Nem rajzolta fel őket egy kockáspapírra senki, a lelkünk rajzol, menet közben, a pillanatból kibontakozva.