A maradék két napban, amit a Templomban töltöttem már nagyon nagy mértékben sikerült feloldanom azokat a görcsöket és feszülést, amit a meghatározott forma kapcsán éreztem. Ilyen volt például a csend tartása, ami elsőre nagyon feszélyezett. Érdekes módon az nem zavart, hogy én nem beszélhetek másokhoz, az már annál inkább, hogy ők nem beszéltek hozzám. Nagyon, hangsúlyozom NAGYON, furcsa volt, hogy reggel, amikor összetalálkozott 4 lány a fürdőszobában a víz csobogásán kívül nem lehetett hallani semmi mást és a kommunikáció kimerült a hol fáradt, hol félig kómás, hol vidám mosolycserében. Ezt eddig csak olyan helyeken tapasztaltam meg, ahol az emberek nem ismerik egymást, de mi együtt ettünk, aludtunk, meditáltunk, énekeltünk! 
Evés közben csak a kanalak kopogását lehetett hallani, meditálás közben csak a mocorgást és lélegzést. Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, mintha zombik gyülekezete lennénk, egyfolytában azt hallottam a fejemben, hogy ez NEM NORMÁLIS! Az ember társas lény, beszélgetnünk KELL! De amint abbahagytam a kiabálást a fejemben és elkezdtem figyelni, hogy egy-egy szituációban mit is akarnék csípőből kimondani, rájöttem, hogy a mondandóm nagy része teljesen IRRELEVÁNS és felesleges. Tényleg csak arra szolgál hogy “nehogy már kukák legyünk és ne szóljunk egymáshoz”, de igazából nem volt valódi értéke. Automatikus, betanult, eltanult szófordulatok és gesztusok voltak. Körülbelül olyan, mint amit a múltkor láttam a SPAR-ban. Egy anyuka babakocsiban tolta a kisbabáját és miután levette a megvásárolni kívánt üdítőt a polcról így szólt: “Gyere kicsim, megyünk.” Ennek van valami értelme??? Automatizmus volt, el sem gondolkodott rajta. Minek mondja a gyereknek hogy “gyere” ha ő tolja őt a kocsiban?
Amikor nem beszéltem sokkalta jobban áthelyeződött a figyelmem az érzékelésre. Megismertem az emberek mosolyát, olvastam a testbeszédüket, érzékeltem az energiájukat és az idő nagy részében érzékeltem magamat, mert a figyelmem nem helyeződött annyira kívülre, szóval a csend tartásnak nagyon sok előnyét ismertem fel.
Elfogadtam a meghajlást és a leborulást is a dharma-teremben. Ez csak addig fáj, amíg az embernek kisebbrendűségi érzése van. Amíg szétválasztja magát attól az energiától, ami előtt meghajol. Amíg kettősség van, két világ, amik soha sem találkoznak és nem mosódnak egybe. Amíg régi megélések aktiválódnak ennek kapcsán a tudatban. A meghajlás képessége valami előtt olyan mint a kulcs. Amíg nem tudod megtenni, addig nem tudsz bemenni abba a világba, ami előtt meghajolsz. Amúgy meg egy nagyon jó test edzés is, ha nagyon praktikus szempontból is meg akarom világítani 🙂 És még egy érdekes dolgot vettem észre. Az idő nagy részében nem Buddha előtt hajoltunk meg, hanem egymás előtt, ugyanis nem úgy ültünk soha sem a dharma-teremben mint a suliban, hogy mindenki a tekintetét a nagy Mester felé fordítja, hanem egymás felé voltunk fordulva. Evés előtt és után, éneklés előtt és után egymás felé hajoltunk meg. Szerintem ez nagyon szép és én éreztem ennek az értékét. A megtett gesztus hatással van az érzésekre és az érzések hatással vannak a kifelé mutatott gesztusokra. Ezek egymást befolyásolják, oda – vissza. Két nap után azt kezdtem el érezni, hogy a meghajlás gyakorlatától nagyobb tisztelet ébred bennem a többiek iránt. Mivel nem beszéltünk, például a mosogatás közbeni segítséget is egy mini meghajlással köszöntük meg egymásnak.
Bennem maradt egy jelenet is, amikor Dok Hae Szunim (a szerzetes, aki kimentett a sárból és akinek a nevét a papucsáról tanultam meg, amire rá volt írva) ült egy kis széken és egy bögre teát szorongatott a kezében. Valaki odament hozzá és szó nélkül feltöltötte neki, ő meg egy mély fejlehajtással köszönte meg. Nagyon őszinte gesztus volt és éreztem benne a hálát. Nem csak egy odavetett “köszi” volt. Amúgy birka módon is lehet hajlongani. Lelketlenül, jelenlét nélkül, csak kamuból, megfelelési kényszerből vagy azért, hogy a többiek szemében többet érjek. Ez az energiatakarékos módszer és én ettől féltem az elején. Hogy a meghajlás által mások előtt hajbókoló birka lesz belőlem és teljesen elveszítem ezáltal az önértékelésemet. Pedig nem így van. Meg lehet hajolni teljes lélekjelenléttel, figyelemmel és tudatossággal. És úgy teljesen más… maga a gesztus ugyanaz, a megélés ég és föld.
Részt vettem koan interjún is, ami lényegében egy személyes beszélgetés a zen tanításáról magával a tanítóval, ebben az esetben Csong An Szunimmal. Meg kellett hajolnom előtte is, amikor beléptem a szobába. Szívesen tettem és egyáltalán nem okozott nehézséget. Tiszteletet éreztem iránta, mint ember iránt, mint tanító iránt, maga a tanítás iránt, ami meghaladja őt és túlmutat az ő földi megjelenésén és ami még ennél is fontosabb, ő is lehajtotta a fejét, miközben én meghajoltam és éreztem, hogy nem csak fogadja a gesztust, hanem viszonozza is. Ő is tisztelt engem, mint embert és azt az energiát is, ami túlmutat rajtam. Találkoztam már emberekkel, akik megkövetelték a tiszteletet a betöltött posztjukból, hivatásukból, rangjukból kifolyólag. Vagy hallottam már azt is, hogy a szülőket tisztelni kell. De ha a másik oldalon egy olyan ember áll, akinek a tisztelet az egóját legyezgeti, akkor az hogy nekem “tisztelnem kell” őt akkora ellenállást vált ki, mint a ház. Megadom neki azt, amit megkíván tőlem, aztán kimegyek az ajtón és gondolatban szitkokat szórok a fejére. Na erről ennyit… Csong An Szunim-mal szemben nem éreztem semmi ilyesmit. Az egóink nem ütköztek egymásnak és így maradt csak egy tiszta találkozás. Legalábbis én annak éltem meg, majd megkérdem tőle ő milyennek élte meg a velem való találkozást 🙂
Szerencsém volt jelen lenni a dharma-beszéden is, amikor Csong An Szunim mesélt nekünk a zen tanításáról, de nem nyújtotta túl hosszúra a szót, inkább a kérdéseinkre volt kíváncsi és azok mentén indult el. Nagyon élveztem ezt az együttlétet és egész este azt éreztem, hogy “ezt már megéltem egyszer”. Amúgy hihetetlen módon a három napot szinte konstans dejavou érzésében töltöttem. Tetszett hogy komoly dolgokról könnyedén beszélt, hogy mély tanításokat mosollyal az arcán mondott el és hogy egy teljesen “életközeli” módon nyilvánult meg. Mintha egy jó barátommal ültem volna egy helységben. Nekem így nagyon befogadható volt a jelenléte és maga a tanítás is, amit át szeretett volna adni. Emlékszem, hogy valaki megkérdezte a megvilágosodásról. Azt válaszolta, hogy volt egy zen mester, aki minden alkalommal, ha a tanítványai a megvilágosodás kérdését feszegették, nyakon vágta őket egy bottal. Mit ad Isten, Csong An Szunim előtt is éppen egy jókora bot hevert a földön, de a jelenlévők megnyugtatására elmondta, hogy nem fog senkit sem nyakon vágni. A botot csak arra használta, hogy kezébe vette és rámutatott az egyik végére “Ez az Én.”, aztán rámutatott a bot másik végére “Ez a megvilágosodás.”, mondta. Olyan hogy “Én megvilágosodok nincs.” Foglalta össze egyszerűen. Amíg van Én, addig nincs megvilágosodás és ha van megvilágosodás, akkor nincs Én. Az Én eltűnik, szertefoszlik, feloldódik. Szerintem a megvilágosodás olyan mint egy koan. Lehet róla beszélni, de igazából csak megtapasztalni lehet.
A koan-ok amúgy rövid sztorik vagy kérdések, amik segítenek leállítani a racionális gondolkodást és felébresztik a mélyebben meghúzódó megtapasztalást és megélést. Amióta hazajöttem már két embernek próbáltam elmesélni, hogy mit éltem meg a koan interjú során, de basszus azt NEM LEHET!!! Pedig nekem nincs gondom kifejezni magamat, de amint szavakba öntöttem eltűnt a koan érzet. Úgy éreztem mintha markolásznám a ködöt. Pedig amikor ott ültem a szobában és néztem Csong An Szunim szemébe, láttam a mosolyát, meg hallottam ahogy nekicsapja a botot a padlónak, tisztán éreztem a koan megfejtését és érzetét. Na igen…. amíg csak beszélünk a botról, addig igazából nem ismerjük a botot. De ha nekiütjük a földnek és a hang pillanatában eltűnik a gondolkodás, amikor egy pillanatra csak a hang marad, na AZ AZ, amit el akartam mesélni hazatérésem után! Azt a kis rést akartam megmutatni, ami a gondolkodás előtt és a gondolkodás után van, ami a gondolkodás helyett van. Hmmmm… most jut eszembe, hogy lehet az illetőnek nem mesélnem kellett volna a koanról, hanem nyakon vágni mondjuk egy seprűvel. A csattanás pillanatában egyből megismerte volna a bot Buddha természetét 🙂 Ezért vagdosta a zen mester a tanítványait is? Na erről beszélek! Eddig csak kívülről láttam a kínai, kóreai, japán szigort és rendet. Meg lehet állni ezen a szinten is, de kezdem látni, hogy van mögöttük egy másik réteg is, egy mélyebb értelem és útmutatás.
És ehhez az egészhez jött most még nekem egy magyarázat Bencétől, aki a keretek tartása kapcsán írt egy emailt az első évfolyamnak. Azt írta, hogy vannak terek, ahol létrejöhet az ego feloldódása és hogy ezeknek a tereknek általában szigorú kereteik vannak. Nem azért, hogy engem büntessenek, hanem azért, hogy miután az ego megreped és szétesik, legyen mi megtartson engem. Ha elmúlik a keret elleni küzdés, az olyan mintha a keretek megnyugtatnák a testet és épp azok engedik hogy a szellem még magasabbra szállhasson, terjedhessen, kibontakozhasson. Ha elmúlik a rohanás, a fecsegés, akkor jöhet valami más, egy másik üzemmód, ami nem tud megnyilvánulni, amíg ezer irányba szóródik a figyelem.
Emlékszem, hogy nekem egy bizonyos ponton ragadt meg a “szárnyalásom”. Amikor egyik meditáció közben mintha egy tágra nyitott ajtó előtt álltam volna meg. Amit nem tudtam elengedni, azok a jövőre vonatkozó vágyaim voltak. Hogy ÉN találjam ki, hogy mitől lennék az életemben boldog, hogy ÉN akarom megszabni, hogy nekem egy férj, egy család, egy konkrét hivatás fogja jelenteni a teljes boldogságot. Olyan érzés volt, mintha valaki azt kérte volna tőlem, hogy engedjem el a gyeplőt, a ló úgyis hazatalál. NEM, NEM, NEM! Én nem engedem el, mert akkor tuti fix, hogy az árokban fogunk kikötni. Ezt elég béna beismerni, de felfedeztem magamban ellenállást magával a megvilágosodással szemben is! Nekem a megvilágosodásról az jut eszembe, hogy kiszakadok a “normális” életből általa. Hogy már nem fognak érdekelni a földi dolgok, hogy nem fogok akarni férfit magam mellé, mert hát milyen jól el vagyok az egyetemes lélekben időzve. Remetének láttam magamat, elvonulva, aztán meg sok emberrel körülvéve, de igazából egyedül… Na, ha jobban belegondolok ez a mostani helyzet 🙂 Ez nem a megvilágosodás, ez az az állapot, amit az elmém ismer és azért kapaszkodik eszeveszettül belé, mert ez mögé már nem lát.
Pedig ha csak egy pillanatra is képes elengedni az ember ezt a görcsös kapaszkodást, akkor olyan helyzetek jönnek létre, amit nem tud az elme elképzelni! Hiszen elég belegondolni, hogy én hogyan kerültem a Templomba és hogy mit éltem meg ott. Ahhoz csak annyi tervezés kellett hogy “szeretnék egy nyugodt helyre elvonulni”. Ennyi. Szóval a meditációban valami olyan elengedése ellen küzdöttem, amit már lényegében képes vagyok elengedni, csak makacsul azt gondolom, hogy még mindig aktívan terveznem kell minden lépést, mert másképp az Univerzum összezavarodik, hogy mi is kell nekem igazából.
Stílusosan távoztam a templomból. Amikor első nap megérkeztem, mindenki a dharma-teremben volt és meditált. Távozásom napján megvártam, amíg mindenki a dharma-teremben lesz és meditál 🙂 Kiélveztem a pillanatot, amikor ugyanúgy, ahogy az első nap, a sáros csizmámban az ajtóban álltam és magamba fogadtam az elmúlt napok hangulatát, a megéléseit, az új énrészeimet és az a tudatot, hogy bármikor vissza térhetek ide :) És nem csak én. A dharma-terem ajtaja nyitva áll bárki előtt. Csak annyi a feladat, hogy az ember bele akarjon simulni a zen stílusú életbe- meditáció, éneklés, közös munka és megnézze hogy mi van ezek mögött. Izgi lenne elolvasni, hogy másnak mit hozna ez a megtapasztalás, mert meg vagyok győződve arról, hogy ahány ember volt velem együtt a teremben, annyi valóságot éltünk meg, pedig a terem ugyanaz és Buddha ugyanúgy mosolygott mindenkire 🙂