Gánti Bence és Szabó Péter beszélgetésének jegyzete a szív és az ész együttműködéséről

AZ EMBERI FEJLŐDÉS LEHETŐSÉGEI

A különböző pszichológiai irányzatok más-más emberképet festettek le. A legújabb irányzat – az integrál szemléleten alapuló integrál pszichológia megalkotta a teljes spektrumú emberképet. Ez azt jelenti, hogy egyaránt figyelembe veszi a nyugati pszichológia ismereteit az emberi lélekről és pszichéről, valamint a több ezer éves spirituális hagyományok tudását.

Az integrál szemlélet a pszichológiából fakadó szemlélet, de ezen túlmutatva az élet minden területére lefordítható. Létezik integrál szemléletű orvoslás, politika, szervezetfejlesztés, környezetvédelem, stb., amelyeknek mindnek alapja az emberismeret. A XX. század végére és a XXI. század elejére rájöttünk ugyanis, hogy nem csak a materiális világnézet létezik, hanem ehhez szervesen hozzátartozik az ember belső átélése is.

Se a gazdaság, se a politika, se a társadalom nem tudnak tovább fejlődni és megújulni, ha nem vesszük figyelembe az embert, aki mindezeket átéli

és aki egy belső evolúción megy át maga is. Az egyik kulcsfogalma az integrál szemléletnek tehát a fejlődéstudatosság, ami azt jelenti, hogy tudatosak vagyunk arra, hogy fejlődési (evolúciós) szakaszokon megy át a lelkünk és pszichénk.

A 60.-as években került előtérbe az a gondolat, hogy nem a racionális, jól működő felnőtt ember az emberi lehetőségek plafonja, hanem léteznek további fejlődési régiók is – sokkal több szeretet, jóság, kreativitás, autonómia, önmegvalósítás,  és együttérzés lakozik bennünk, mint amit a hétköznapi élet megenged.  Valamint olyan élmények is adottak a számunkra, amik túlmutatnak a személyes egónkon (nem véletlen véletlenek, pszí jelenségek, a megvilágosodás, stb).


KULTURÁLIS HIPNÓZIS ÉS AZ ABBÓL VALÓ KILÉPÉS

Ha ezek a magasabb szellemi értékek is elérhetőek, akkor a hétköznapi életünkben miért nem ezt tapasztaljuk? Egyrészt a kultúra lassan fejlődik és még nem ezek köré az értékek köré van építve. Másrészt minden korábbi fejlődési szint ugyanúgy megvan bennünk, mert meghaladva és megőrizve haladunk át az egyes szinteken. Így felnőtt korunkban is bizonyos helyzetekben gyermeki viselkedést produkálunk – megsértődünk, türelmetlenek vagyunk, impulzívak, stb. A felnőtt személyiség rétegzett struktúra, nem csak a felnőtt tudatállapotból áll.

A társadalom olyan mint egy inkubátor. Ahol tart, oda felhúzza minden tagját, viszont magasabbra nem engedi fejlődni őket olyan értelemben, hogy nem mutat más fejlődési lehetőségeket. Benne tart gyakorlatilag egy “hipnózisban”. Az emberek úgy tudnak ebből tovább menni, hogy felébred bennük a keresés és fejlődés vágya, és kicsi érték közösségekbe tömörülve ezt meg is valósítják.


NEM CSAK KLINIKAI NEHÉZSÉGEK ESETÉN JAVASOLT A TERÁPIA

A 60.-as évek előtt az volt az általános nézet, hogy az menjen pszichológushoz, akinek a lelki bajai elérik a klinikai szintet. Például olyan erős szorongást vagy pánikot él át, esetleg egyéb tüneteket, amik már gátolják a hétköznapi életvitelét. A 60.-as évek után ez a nézet megváltozott. Most már nem csak a klinikai szintű nehézségek átdolgozása a cél az egyéni fejlesztésben, hanem minden olyan személynek ajánlott az önfejlesztés, aki érett felnőtt személyiség szeretne lenni.

Amikor elindulunk az önfejlesztés útján két dolog történhet. A mikrokörnyezetünk (család, barátok, közeli emberek) ebben támogatnak és nyitottan fogadják a változásunkat, vagy elkezd a két értékrend eltávolodni egymástól és ez súrlódásokhoz, nézeteltérérsekhez, vitákhoz, csalódásokhoz vezet. Mit tehet ilyen esetben az önfejlesztő ember? Az egyik megoldás, ha eléri, hogy beszélhessen az útjáról, megoszthasson erről az útról információkat a hozzá közel álló emberekkel, mert legtöbbször a neheztelést és félelmeket az információhiány okozza. A másik, hogy legyenek referencia személyek vagy csoport körülötte, akik ugyanazon az úton járnak, mint ő. Társas lények vagyunk, és mindig szükségünk van legalább egy személyre, aki valamit ugyanúgy lát vagy hisz, mint mi magunk, mert ettől születik meg bennünk az az érzés, hogy az a valami a világban van. Amíg valamit csak magunkban tapasztalunk, addig mindig ott van a kétség, hogy “ez valóban létezik a világban, vagy csak én látom/érzékelem?Azt hívjuk referencia csoportnak, ahonnan eredeztetjük az identitásunkat, ami kétélű dolog, hiszen potenciált és veszélyt is rejt magában. A referencia csoportunk támogathat minket a fejlődésben, de ugyanúgy normalizálhat bennünk olyan viselkedést is, ami a rombolás irányába halad (pl. az ISIS csoportjában normális az ölés).

Az is megtörténhet, hogy az ítélet nem kívülről érkezik felénk, hanem mi magunk ítéljük el magunkat, mert úgy viselkedünk megint egy helyzetben, amiről már azt gondoltuk, hogy az önismeretünk során “rég meghaladtuk”.  Ezeket a regressziókat egyedül elég nehéz kezelni, ezért mindenkinek ajánlatos egyéni terapeuta vagy csoport, mert ezekhez a regresszív állapotokhoz kell keret, technika, emberek. A terápiát ugyanolyan szintre kellene emelnünk, mint például azt, hogy elmegyünk fodrászhoz és az életünk szerves részévé tenni, hogy rendszeresen szánunk időt arra, hogy feldolgozzuk azokat a dolgokat, amik történnek velünk.

A józan ész és a tudatalatti között egy láthatatlan küszöb húzódik meg. Ezt a küszöböt nem tudjuk átugrani racionális végiggondolással, csakis az őszinte emberi kapcsolat oldja fel.

Amíg abba vagyunk zárva, hogy egy “ideális én” akarunk lenni, és mindent, ami ehhez nem illeszkedik megtagadunk, addig nem vagyunk meghaladott személyiségek. Egy érett személyiség tele van értékekkel és ugyanúgy a megdolgozott korábbi kudarcokkal és megbánt dolgaival.

Egy normál felnőttnek körülbelül 3-6 év átdolgozni az alap kérdéseket és múltból cipelt mintákat intenzív egyéni és/vagy csoportos terápiával. A fejlődés itt persze nem áll meg, mert mindig van tovább, de ennyi idő után érhető el egy bizonyos megdolgozottsági szint. Egy- egy múltbéli emlék kioldható és átdolgozható egy ülés alatt bármilyen technikával. De ha a személyiség egészének átdolgozásáról beszélünk, akkor az évek munkája és ezt a folyamatot nem kell siettetni.

Amikor elindulunk az önismereti úton, lesznek Aha élményeink és mindenféle felismeréseink. Ez az intellektuális önismeret, itt még az elhárító mechanizmusok nem engednek fel mélyebb tartalmakat. A második szakaszban (feltáró terápia) elkezdünk ránézni a belső mintáinkra, amihez szükséges egy másik ember, egy hozzáértő terapeuta, mert nem tudjuk a hajunknál fogva felemelni magunkat.  A régi emlékek, sérülések és minták átdolgozásával – azok felszínre engedése, átélése, és kitisztítása által érkezünk el oda, hogy képesek legyünk autentikusan a jelenben lenni, amiről minden spirituális irányzat is beszél. Integrál szemléletben ehhez azt tesszük hozzá, hogy nem csak spirituális gyakorlás kell ehhez, hanem a személyiség átdolgozása is.

Több hónap, akár évek kellenek ahhoz, hogy valakiről a kapcsolati dimenzióban tényleg elkezdjük megérezni, hogy milyen is ő valójában (nemcsak a terápiában, hanem a hétköznapi életben is).  


A SZÍVTÉR HANGJA

A szívtér az intuíció központja és itt tudunk ráérezni arra, hogy mi a jó nekünk és a nagyobb kollektívnek egyaránt. Innen kell megtudnunk, hogy mi a dolgunk. Az eszünk pedig azért szükséges, hogy rendezze, megtervezze, és kivitelezze azt, amit az intuícióból megéreztünk.

Mivel a társadalmi kondicionáltság nem arra vezet rá, hogy a szívtérre hallgassunk, ezeket az iránymutatásokat fejből akarjuk kitalálni. De onnan soha nem fogjuk kitalálni, hogy mi az életcélunk! Ugyanúgy az intuíció sem fogja soha kitalálni, hogy hogyan lesz kivitelezve az irány. Minél inkább le tudjuk csendesíteni a gondolatainkat, annál jobban tudjuk érzékelni és “meghallani” a szívtérből jövő intuíciót. Nem az van tehát,  hogy egyik vagy a másik jó (fej vagy szív), hanem tudni kell, hogy melyik mire szolgál, mi a feladata és aszerint használni.

Van, hogy amikor elcsendesedünk és meghalljuk az intuíciónkat, valami teljesen mást mond, mint amit az eszünkkel már egy ideje követünk. Ez feszültséget okoz. Ilyenkor el kell kezdeni kiépíteni azt az újat, amerre az intuíció hív, és közben meghagyni a régit is és fokozatosan átalakítani az életünket. Nem kell elpusztítani azt, ami addig volt, hanem megadni a módját az átmenetnek. De van olyan is, hogy akkora lesz a feszültség, hogy valaki egyszerűen elvágja az addig megszokott életmódot és teljesen kilép belőle.

A lélek hangja nagyon erős és ésszel nem halkítható le, maximum félretolható, de újból fog szólni egy idő múlva. A lélek hangja nem erőszakos. Ha elnyomjuk, akkor nem fog ágaskodni. Csak szelíden várakozni.

Még a szeretteinknek is vannak önös érdekeik, hogy miért akarnak minket ilyennek vagy olyannak. Ez rendben van. Ezért kell kapcsolat ehhez a belső intuitív hangunkhoz, mert az kizárólag a mi saját jólétünket tartja szemelőt. Ehhez kell a belső elcsendesedés és olyan emberek, akikkel megoszthatod az igazságodat, egy hely, ahol igaz lehetsz.

Senki sem tudhatja, hogy neked mi a jó, te tudod a legjobban. A belső hangunk ismer minket a legjobban.


Az interjút teljes egészében meghallgathatod itt: https://motimedia.hu/ganti-bence/?fbclid=IwAR2QjPVFUogEQ56AS6vuuT7JUdl7ftkp-UiQ_YsMzCs9MvBGd98zSvlDV2o


Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0