Az interjút barátnőmmel Borókával készítettem, akivel főleg a lovak kiképzéséről és a lovaglásról beszéltünk, aminek minden egyes része alkalmazható a saját bensőnk „kiképzésére” is. 

„Az élet is arról szól, mint a lovaglás, hogy tudsz-e vezetni vagy nem, tudod- e tartani a határaidat, vagy nem,  megvan-e az öröm abban, amit csinálsz vagy nincs, tudsz-e néha kiengedni, majd össze tudod-e újból szedni a szárakat és hogy mennyire sodródsz az eseményekkel. A lovak szépen megmutatják, hogy a sodródás vége általában egy kemény földet érés, ami önmagában csak egy pillanat, de egy nagyon hosszú folyamat előzi meg, aminek az esés már csak a vége.”

A továbbiakban Boróka szavai következnek:

Megyünk, MOST

A lovak nem szavakkal kommunikálnak, hanem testtel. Mi emberek annyira a szavakkal való kommunikációra koncentrálunk, hogy elfelejtjük, hogy a testünk is mozog, miközben beszélünk. Van, hogy a lovas hangjelzést ad a lónak, de közben a testével valami teljesen mást közvetít. Ettől a ló elsőre összezavarodik, majd 2-3 alkalom után rájön, hogy melyiket kell figyelni, a hangot vagy a testet. Nyilván a testet fogja választani, mert arra a lovas nem tudatos.
A lovaknál a csoportot (a ménest) a rangidős kanca irányítja, a mén pedig őrzi. A csoport vezetőjének követése azt jelenti, hogy a csoport teljesen rábízza magát a választott vezetőre. Amit a főnök mond, azt csinálják, mert az életük múlik rajta, ezért a csoport tagjai időről időre rápróbálnak a főnökre, hogy még alkalmas-e a posztjára. A lovasnak is számolnia kell azzal, hogy

a ló újra és újra és újra megkérdezi és kipróbálja, hogy még főnök-e a hátán ülő személy.

Amikor a főnök elindul, akkor a többiek is azonnal indulnak. A csoport tagjai nem maradnak ott nézelődni, vagy legelészni, mondván hogy ‘Még ezt a fűfoltot itt leeszem, menjetek, mindjárt megyek utánatok.’ Ha a vezérkanca felemelte a fejét és azt mondta indulás, akkor mindenki megy, kivétel nélkül. A lovasnak tehát elég határozottan kell tudnia kijelenteni, hogy ‘Megyünk, MOST.’

Mivel a lovak menekülő állatok, annyira éberek, amennyire mi emberek soha nem leszünk, a külvilágra irányított figyelmükkel folyamatosan az ITT és MOST-ban vannak. Ha a lovas főnök akar lenni, el kell érnie, hogy a ló figyelme rajta legyen és ne a környezeten.

Nem minden páros működik

Nem minden ember-ló párosítás működik, ugyanúgy, ahogy a főnök-beosztott párosítás sem működik mindig. Vannak olyan lovak, akik  csak az erős (a végletekig tiszta és következetes) vezetést fogadják el, ebből kifolyólag nehezen csatlakoznak és csak olyan lovast hajlandóak követni, akiről tényleg úgy érzik, hogy az életüket is rábízhatják. A legnehezebb egy kemény, karakteres kancát lovagolni (átengedővé tenni), mert neki nincs szüksége vezetőre. Ő maga a vezető. Egy ilyen kancát meggyőzni arról, hogy „De neked szükséged van vezetőre – Rám!” sokszor sokkal nehezebb, mint egy mént. A legkönnyebb lovagolni a herélt lovakat, mert valahol mégiscsak csődörök, és rá lehet venni őket, hogy szükségük van vezetőre, viszont nincs meg bennük a csődörök agresszív, területvédő hajlama. Ezért a bemutatózó lovak között sokkal több a mén és herélt, mint a kanca.

A kancákkal nagyon gyakran előfordul az, hogy az ember azt hiszi, hogy vezető, de valójában a kanca sohasem adta oda neki a vezetést.

Sok mindent eltűrnek és nyugisak, mert nincs bennük a ménekre jellemző harcolós kedv, de mindig ott lesz annak a kockázata, hogy egyszer csak otthagyják a lovast a francba. Nagy türelemmel kivárják, amíg a lovas „elalszik” a hátukon, miközben az első pillanatban levágták, hogy számukra nem vezető és ők nem követik.

Dr. Gőblyös István, az ország egyik elismert lókiképzője, a kiképzés során mindig megpróbálja megérteni a ló ellenállásának motivációját. Szerinte, ha a ló nem akar valamit megcsinálni, az nem feltétlenül szól határfeszegetésről, jelentheti azt is, hogy fizikailag nincs készen a feladatra vagy egy testi fájdalom miatt nem kényelmes számára a feladat. István egyszer egy nyílt edzés kellős közepén adta fel azt, hogy a lovat vágtára sarkallja. Nem zavarta az őt figyelő nézősereg, egyszerűen kiszólt a közönséghez, hogy „Nem indul a motor. Ma ennyi tudott lenni.” Szerintem ez csodálatos! Bár nem kérdeztem rá, de nekem az volt a megfigyelésem, hogy István úgy ült a lovon, mintha neki lennének fájdalmai. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon ki fájt előbb? István ült fel a lóra fájós háttal, vagy a lónak fájt valamije, amitől István háta egy pillanat alatt bemerevedett?

A határ a kör

Amikor első alkalommal volt Boróka lova Koppány hosszú futószáron, lovas nélkül a hátán, akkor rápróbált arra ő is, hogy ki a vezető. Első körben rántott egyet, megtartottam őt, és a tudtára adtam, hogy a körből nem lehet kimenni. Második körben megint rántott egyet, megint megtartottam. Harmadik körben megcsúszott és elesett, mert rájött, hogy körön kell maradnia, nem tud elmenni, de nehezére esett megtenni, amit kértem tőle, ezért felgyorsított, hogy minél előbb túl legyen rajta. Végig adtam neki a jelet, hogy ha ott, ahol mutatom neki, lelassítana, akkor nem esne el, de eleinte nem figyelt. A határ a kör, ezen nem tudok változtatni, de az, hogy milyen sebességgel közelítse meg azokat a pontokat, ahol kisodródik vagy mélyebb a talaj, azt meg tudom neki mutatni.

Vannak keretek, amiken belül – ha megfeszülünk is – maradni kell. Viszont az, hogy ezt milyen tempóban, és hogyan tesszük meg, szabadon módosítható.

És lehet, hogy ennek a vége egy pillanatnyi túlterhelés, mert talán az segíti aznap az előrejutást, de semmi baj. Akkor a következő napot lazábbra kell venni. Így nem szakad meg a munka folyamatossága, de mégis változatos marad és nem lesz olyan megterhelő. Ha nincs lazítás, akkor a folyamatos hajtásnak nem szokott jó vége lenni. A lóban valószínűleg felmerül a gondolat, hogy „Kiteszem a szívemet, megteszek mindent, és ha ez sem elég, akkor mi az elég?” és itt már elveszik a bizalom.

A segédszárak, szíjak, zablák nem a kontroll erősítésére szolgálnak, hogy át tudjuk vinni az akaratunkat a lónál. Az veszett fejsze nyele. Ezek mind segédeszközök, amikor a ló mozgásában van valami, amin javítani szeretnénk. A segítségükkel tudjuk korlátozni vagy éppen elősegíteni a kívánt mozgást, de nem növelni a kontrollt. És ami nagyon fontos, a lóval való munkában, a lovaglásban az örömöt kell keresni. Bennem van egy nagyon – nagyon erős hit, hogy akkor van az egésznek értelme, ha a folyamat örömet okoz mindkét félnek. Vannak olyan lovasok, akiknek az uralom gyakorlása okoz örömet. „Ekkorát ugrottunk … meg akkorát …  átvertem a lovat pályán.” Én nem tartozom ezek közé az emberek közé, mert tudom, hogy amikor átlép az ember a harcolásban a lóval egy határt, ott általában a ló nyer.

A lovaglás is olyan, mint a terápiás munka vagy a gyereknevelés, mert az ember közben nagyon sokat hallgat az intuíciójára. Vannak fejben eldöntött forgatókönyvek és haladási irányok, de ha nem lehet őket követni, akkor tudni kell elengedni őket. Talán Feldmár említette, hogy sokszor, amikor jön hozzá a kliens és elmondja a baját, halvány lila dunsztja nincs, hogy mit kellene kezdeni vele. Én is sokszor érzem magamat tanácstalannak, de az utóbbi időben kiépült bennem ennek az elfogadása. Ha tanácstalan vagyok, akkor várok, vagy csinálom azokat a feladatokat, amik addig jól mentek, és közben megérkezik az ihlet. Nem biztos, hogy az lesz a végső megoldás, de kapok általa egy irányt. A másik a megfigyelés. A lovakkal és a tanítványokkal végzett munkám során már abból rengeteget tanultam, hogy figyeltem őket – a mozgásukat, a reakciójukat, hogy hol hibáznak és miben ügyesek, stb. Ez a folyamatos megfigyelés a saját lovaglásomra és test-tudatomra is óriási hatással volt.

Verseny, teljesítmény, gyakorlás

A rossz versenyorientált mentalitás az, amikor jelen van egy sürgetettség a feladat végrehajtását illetően, és a kiképző valójában nem kíváncsi arra, hogy a ló készen áll-e a feladatra vagy sem. Feladat van, amit végre kell hajtani, ha törik, ha szakad. Vannak kiképzők, akik kifejezetten ellenzik a lovak versenyeztetését, mert a verseny gyakran betolja a lovakat egy olyan panelbe, amire nincsenek készen. Mindegy, hogy a versenyt megelőző hetekben a ló vagy a lovas milyen állapotban volt, a versenyre készen kell lenniük. A díjlovaglás egyik rossz iránya, amikor a ló figyelmes és precíz tornáztatása helyett a jelekre végrehajtott feladatok lesznek fontosak. Nem azon dolgoznak, hogy a ló elengedett és valóban együttműködő legyen, hogy egyenesre legyen igazítva, vagy hogy jól reagáljon a segítségekre, hanem egy feladatsor tökéletességig való gyakoroltatása a cél.

A lovardába egyszer egy elismert német lókiképző hölgy érkezett, akitől az egyik tanítvány megkérdezte, hogy mit tegyen, ha a ló hátralépésben mindig elferdül befelé? A kiképző hölgy azt válaszolta neki, hogy gyakoroljon többet és nyomja erősebben a csizmájával a lovat azon az oldalon, amelyik oldalra a ló kitér. Én meg, amikor hallottam ezt a sztorit, azt gondoltam: „Hogy mit csináljon? Hát szálljon le a lóról, dolgozzon földről egy kicsit! Miért gyakorolnának többet? Hiszen a lány nyilván a legjobb tudása szerint gyakorolt, és ez szemmel láthatóan nem működik. Akkor legyen valami más. Azt ne csinálja, ami eddig sem működött, mert csak rosszabb lesz a helyzet!” 

Az öröm mint iránytű

Volt idő, amikor én is elhittem, hogy a feladatot tanítjuk és nem a lovat képezzük. Ennek az lett a vége, hogy a ló hátáról egyenesen nekirepültem egy fa oszlopnak, amikor a ló a százhússzor végigcsináltatott feladat után megelégelte a „kiképzést”. Túltoltam őt. Sem én, sem ő nem voltuk fizikailag készen a feladatra. Nem tudtam, hogyan készítsem őt fel, ezért hittem az edzőknek és az lett a vége, hogy nyekkentem egyet az oszlopon. Ott akkor befejeztem ennek a lónak a lovaglását, nem az esés miatt, hanem azért, mert már nem volt öröm a folyamatban. Ami rossz volt az elején, az az idő múlásával csak még rosszabb lett. A sérülés nyom nélkül elmúlt, viszont lélektanilag az eset egy mérföldkő volt. Azt mondtam magamnak, hogy „Na, ezt soha többet. Ha nyeregből nem vagyok képes jól motiválni egy lovat, akkor nem ülök rá, mert akkor a tudásom kevés ahhoz, hogy mindkettőnknek örömet okozzon a közös munka. Az öröm olyan, mint egy iránytű. Ha az elvész, akkor valami nem stimmel.” A mai tudásommal másképp dolgoznék azzal a lóval, és más döntéseket hoznék. De akkor ott tartottam, és úgy éreztem, az volt a maximum, amit tenni tudtam.

Tanulás és tanítás

Csak az elengedett, nyugodt ló van olyan állapotban, hogy bármi újat tanuljon (megj. ez az emberekre is igaz). Ezt az egyszerű szabályt nagyon könnyű elfelejteni és helyette átmenni hatalmi játszmába. Azt látom, hogy tökéletesen kiegészíti egymást az, amit a terápiában megtapasztaltam, és az, amit a lovas múltam során megtanultam. A terápia tanított meg kezelni a játszmákat, a türelemre, a figyelemre, hogy képes legyek korrigálni a viselkedésemet a finom jelzések alapján és kezelni az agressziómat. Emlékszem, hogy amikortól úgy éreztem, hogy meg tudom tartani magamat a lovon, kifejezetten az agresszív és türelmetlen lovasok közé tartoztam. Aztán kimentem Amerikába és ott leesett az állam, amikor a mesterem azt mondta, hogy „Horse must respect human.” (A lónak tisztelnie kell az embert.) Öreganyám korabeli nők jöttek, hogy szeretnének lovagolni tanulni – és azokon a lovakon tudtuk is őket tanítani. Az a 10 hónap igazi mérföldkő volt a „lovas gondolkodásomban.

Igen, vannak büntetések, de az IDŐPONT, amikor büntetsz, az a művészet! Inkább el kell engedni egy büntetést és beismerni, hogy lassú voltam, mint rossz időben büntetni. A lovak rendkívül kemények és következetesek a főnök-beosztott viszonyban és sohasem várják meg, hogy valaki átlépje a határukat. Azonnal „büntetnek”, ha határátlépés történik és ezért nem frusztrálódnak.

Nem várják meg azt, hogy a másik olyan nyomást helyezzen rájuk, amiből már csak a rúgással lehet kiszabadulni.

Abban a pillanatban jeleznek, ahogy a másik átlépte a határt. Az emberi viszonyokban is ez lenne a felnőtt hozzáállás, hogy amint a másik átlépte a határt, te azonnal képes legyél jelezni, mert ott még nincs frusztráció, ott még képes vagy türelmesen, higgadtan, mosolyogva közölni, hogy „ácsi„.

Tiszta tükör

Viszonylag új irány a ló mediálta pszichoterápia, kifejezetten vezető beosztású embereknek. A lovak nagyon jó tükrök, mert azonnali, nagyon pontos, és nem érdekorientált visszajelzést adnak az ember viselkedésére.

Minél magasabb szinten van egy ember a szervezetben, annál érdekorientáltabbak a hozzá eljutó információk, tehát minél magasabban van valaki, annál kevesebb tiszta és őszinte, valódi visszajelzés jut el hozzá.

Az énképünk egy részét a visszajelzésekből építjük fel, ezért egy bizonyos szint után a vezetők elveszítik a kapcsolatot a valósággal. A lovakat egyáltalán nem érdekli, hogy ki melyik cég vezérigazgatója. A ló mediálta pszichoterápiás képzésen sokszor „csak” annyi a feladat, hogy az ember keresztülvezesse a lovat egy akadálypályán. Nyilván lesznek olyan helyek, ahol majd a ló nem akar átmenni és a vezetőnek kell valahogy motiválni őt a továbbhaladásra, vagy lehet, hogy éppen a vezető nem tud majd átlépni valamilyen akadályt. Ezek a képzések azoknak érdekesek, akik nem lovasok, mert egy lovas ember már ismeri a ló mozgását és tudja, hogyan kell tartani a határokat, de egy olyan embernek, aki lovat csak képről látott vagy a nagymamánál, annak egy nagyon tanulságos élmény, ha hirtelen kap a kezébe 600 kilót, hogy vezesse.   

Egyszer egy német kiképző hölgy azt mondta nekem, hogy remek munkát végzek a lovakkal, de mindig nagyon erősen kontrollálom őket. Javasolta, hogy néha hagyjam, hogy a ló elmenjen tőlem, majd hívjam vissza, és legyen lehetősége visszajönni. Féltem attól, hogy ha elengedem őt, akkor nem fogom tudni visszahívni és ezzel tönkremegy az egész addigi munkám. Abban a helyzetben megértettem azokat a szülőket, akik nem merik elengedni a gyerekeiket, mert félnek, hogy nem jönnek vissza – vagy azért mert baleset éri őket, vagy azért mert tartanak attól, hogy szülőként nem végeztek jó munkát és a gyerek nem kapott olyan alapot, amitől vissza akarna jönni. Persze hülyének sem kell lenni, nem a nagy pályán kell elkezdeni a gyakorlást, mert ott elsőre biztos nem jön vissza, és akkor tényleg oda az addigi munka. Olyan pályát kell választani, hogy ne tudjon elmenni olyan távolságba, ahol már nulla ráhatás van, de mégis van szabadsága. Ha először kisebb térben működik az elengedés és visszahívás, akkor némi gyakorlás után az eggyel nagyobban is fog, és így lehet szépen nagyobbítani a pályát. Ez a módszer a nyeregből végzett munka esetén is működik – figyelem és fokozatosság – így senki sem stresszel.

Nekem arra kell figyelnem, hogy amikor kicsiben kezdek, akkor nagyon gyakran bejön a versenyszellem. „Itt a kicsi pályán szöszölök pedig már ott kéne lennem! Ugorjunk nagyobbat!” Aztán úgy jár az ember mint Neo a Mátrixban, hogy szétlapul az aszfalton. Senkinek sem sikerül elsőre, még a kiválasztottnak sem.

Nem tudja magát az ember jobban tolni, mint amire a belsője készen áll.

Ezt a fajta türelmet is tanítják nekem a lovak. Az ember lelke is ezek szerint az ősi törvények szerint működik. Lassan arra kell rájönnöm, hogy valójában mindig minden pillanatban az elérhető maximumomat nyújtom – csak ezt nagyon kevésnek tudom néha érezni. És igazából a „belső hajcsár” is rendben van, különben mitől állnék fel újra meg újra és keresnék újabb és újabb megoldásokat?