Az egy bősége
A bőséghez mindig a sokaságot párosítottam. Ha el kellett képzelnem, hogy milyen a bőség, akkor azt képzeltem, hogy sok pénzem van, sok kirándulásra megyek el, sok energiám van, sok mindenre képes vagyok, sok könyvet írok, amit sok ember olvas el, sok mindenkinek tudok segíteni, sok ismeretem van és még sorolhatnám. Egy dolog ezeket vizualizálni és egy teljesen más dolog megélni az aktuális valóságot belül. Nagyon tágra tud szétnyílni az olló, amikor elképzelem, hogy hová szeretnék eljutni és közben azt élem meg, hogy állandóan kevés vagyok mindenre, kevés ismeretem van, kevés pénzem, kevés lehetőségem, kevés időm, kevés elfogadásom és ezeket is még sorolhatnám. Ezer helyen elolvastam, hogy mások örömmel fizetnek nekem, ha én magam is elhiszem, hogy értékes vagyok. Nagyon sokat dolgoztam már ezen az értékesség témán, de mintha nem lehetne elhinni ezt az információt. Ma voltam Kun Szilvi Bőség csoportján és egy gyakorlat során megfordult bennem a bőségről való elképzelés.
Szabad autentikus mozgásban, zenei kíséret nélkül ki kellett fejeznünk a bőség állapotát, ahová el szeretnénk jutni. Amint Szilvi kimondta az utasítást, azonnal megjelent a fejemben egy elképzelés. Nagy és széles mozdulatokat képzeltem el, sok energiát, ugrálást, valamit, ami kifejezi a bőséget… és közben a testem nem mozdult. Álltam mint egy sóbálvány. Érzékeltem magam körül a mozgást, a csoporttársaim rohangálását, széles mozdulatait és táncát és azt gondoltam, hogy „ez az, így néz ki a bőség„. De a testem még mindig nem mozdult. Rájöttem, hogy túl nagy a szakadék az között, amit képzelek, és az között, ami aktuálisan van. Nem tudok odaugrani az általam megálmodott bőség állapotába onnan, ahol most állok. Kell valami köztes állomás, valami híd, ami összeköti a kettőt. Amikor abbahagytam a kattogást azon, hogy miként is KELLENE kinéznie a bőségnek, és csak simán figyeltem, hogy milyen gondolatok jelennek meg bennem a testtartásomra figyelve, rájöttem, hogy éppen az igazi bőségben állok. Éreztem a testem közepén egy stabil tengelyt, éreztem, hogy kisugárzok valami fajta szilárd magabiztosságot és bizonyosságot arról, hogy „oké” vagyok – hogy elegendő a tudásom szintje, a meglévő forrásaim, hogy én magam elég vagyok azzal, ami vagyok. Azonnal leesett, hogy ez az a híd, amit kerestem. Soha nem leszek képes elérni semmilyen bőségről alkotott elképzelésemet, ha ezt az állapotot nem tudom előállítani magamban. A bőség erre a csendes jelenlétre van felfűzve, csak ez a fantáziáimban nem látszott.
A mozdulatomhoz a csoporttársam a „zeng” szót társította és azt mondta, hogy a hangtál is pont ilyen. Teljesen stabilan áll, meg sem mozdul, mégis elég csak egy picit megkoccintani és nagyon sokáig és messzire terjedően zeng.
A következő lépésben a bőség útjában álló akadályt kellett megszobornunk. Azonnal jött bennem egy érzés, hogy le szeretnék feküdni a földre és „meghalni”, belefolyni a térbe, elterülni, kifeküdni, de nem mertem megcselekedni, mert attól féltem, hogy rám fognak taposni a többiek. Ez azt eredményezte, hogy megint csak álltam mint egy sóbálvány, de ez már nem volt jó érzés, mert más mozdulat kívánkozott volna ki belőlem. Sok hezitálás után, eldöntöttem, hogy bevállalom a rám lépést, mert ez így egyszerűen maga a szenvedés, hogy nem engedem meg a mozdulatot. Nem valósítottam meg teljesen, csak térdelésben előre nyújtottam lassan a kezeimet. A párom a mozdulatomhoz a „tökölődés” szót párosította. Ez teljesen pontosan kifejezte a mozdulat jellegét.
Néha érzem, hogy el szeretnék tűnni az Univerzumból, megszűnni létezni, felszívódni. Ebben a gyakorlatban jöttem rá arra, hogy a szuicid hajlamnak itt pont hasznát vettem volna és végre valami pozitívra használhattam volna, ugyanis ahhoz, hogy elterüljek úgy, ahogy szívem szerint tettem volna, hajlandónak kellett volna lennem a „meghalásra”. Nagyon sokszor az önmegvalósítás és autentikus önkifejezés pontosan úgy érződik, mintha valaki azt kérné, hogy haljak meg, mert ilyenkor le kell vetkőzni régi identitásokat, és hagyni őket meghalni. A régi identitásnak ez olyan érzés, mint levetni magát a szakadékba. Ehhez nem csak bátorság kell, hanem hajlandóság a „halálra” is. Sok öngyilkos jelölt nem tudja, hogy az öngyilkos gondolatok valójában az identitás egy részének a halálára irányulnak és egyáltalán nem kellene ezt kiélni az egész test megölésében. De persze abban a helyzetben ez a késztetés nagyon igazinak tűnik és nincs is ötlet arra, hogy ezt hogyan máshogy lehetne hatékonyan megoldani. Néha kiposztolni egy – egy írásomat is „kis halál” és elkezdeni zengeni is ennek érződik, mert ahhoz be kell vállalni, hogy akármikor „rám lépnek”.
A mozdulatsorokról rajzot is kellett készítenünk. A második rajznál feltűnt, hogy rengeteg zsírpasztel áll rendelkezésemre, én pedig mindig csak kettőt veszek el és azokkal rajzolok. Nem tudtam elképzelni, hogy ennél több színt használjak. Viszont leesett, hogy ha nekem itt van a határom, akkor abból kell főzni ami van és meglátni benne azt, hogy ez PONT ELÉG. A bőségnek nem csak mennyisége, hanem minősége is van. Egy darab is lehet bőség, és én egymagamban is lehetek elég. A földön jelen lévő problémák sokaságához mindig túl kevésnek éreztem magamat. „Hagyjuk inkább. Nincs is értelme hozzá fogni.” Vagy amikor úgy éreztem, hogy kevés pénzem van, ott is megállt a gondolkozásom és leblokkoltam. „Mégis mit kezdjek ezzel a semmire sem elég pénzzel?” Igen, ismerem azt a mondást, amelyik kimondja, hogy aki a keveset nem becsüli, a sokat sem érdemli, de ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani, amikor a szűkösség tudata a pánikba sodor, vagy amikor egy állandó mantra megy a háttérben, hogy semmi, amit csinálok soha nem elég és mindig van jobb és precízebb és átgondoltabb verziója mindennek, amit csinálok. Ez valószínűleg igaz is, de ettől még jó lehet az is, ami meg tud valósulni a rendelkezésre álló forrásokból.
Ma megéreztem azt, hogy két zsírkrétával is lehet alkotni, hogy a mozdulatlanságban is lehet zengeni, és hogy a bőség nem feltétlenül jelent sokaságot. És amíg ez az információ nem ivódik be a testbe, addig marad a szűkösség. Ezt most már teljesen tisztán látom, mert a szűkösségből nem lehet kimászni, ha a szűk erő- vagy pénzforrásoknak nem lehet meglátni a minőségét és értékét. Ez a teremtés paradoxon mindig mellbevágó számomra – hogy igazából úgy tudok bőséget teremteni, ha meg tudom látni, hogy az, ami VAN is már az. Mert ha nem tudom meglátni, akkor az agyam a szűkösségre van fixálva, és abból csak még több szűkösséget lehet teremteni. Iszonyat furi, hogy igazából már ott vagyok, ahová el akartam jutni, és hogy az általam kevésnek érzékelt mennyiség is lehet elég (sok). És ezt a váltást azért nehéz megcsinálni általában, mert ehhez az eddig szégyellt dolgokat ki kell tenni az asztalra és azt mondani, hogy „ez van” és el kell kezdeni abból főzni. Amit pedig szégyellünk, az tényleg földbe döngöl és eltűnésre késztet, tehát egyáltalán nem egyszerű pont azzal előjönni.
[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]
A bőséghez mindig a sokaságot párosítottam. Ha el kellett képzelnem, hogy milyen a bőség, akkor azt képzeltem, hogy sok pénzem van, sok kirándulásra megyek el, sok energiám van, sok mindenre képes vagyok, sok könyvet írok, amit sok ember olvas el, sok mindenkinek tudok segíteni, sok ismeretem van és még sorolhatnám. Egy dolog ezeket vizualizálni és egy teljesen más dolog megélni az aktuális valóságot belül. Nagyon tágra tud szétnyílni az olló, amikor elképzelem, hogy hová szeretnék eljutni és közben azt élem meg, hogy állandóan kevés vagyok mindenre, kevés ismeretem van, kevés pénzem, kevés lehetőségem, kevés időm, kevés elfogadásom és ezeket is még sorolhatnám. Ezer helyen elolvastam, hogy mások örömmel fizetnek nekem, ha én magam is elhiszem, hogy értékes vagyok. Nagyon sokat dolgoztam már ezen az értékesség témán, de mintha nem lehetne elhinni ezt az információt. Ma voltam Kun Szilvi Bőség csoportján és egy gyakorlat során megfordult bennem a bőségről való elképzelés.
Szabad autentikus mozgásban, zenei kíséret nélkül ki kellett fejeznünk a bőség állapotát, ahová el szeretnénk jutni. Amint Szilvi kimondta az utasítást, azonnal megjelent a fejemben egy elképzelés. Nagy és széles mozdulatokat képzeltem el, sok energiát, ugrálást, valamit, ami kifejezi a bőséget… és közben a testem nem mozdult. Álltam mint egy sóbálvány. Érzékeltem magam körül a mozgást, a csoporttársaim rohangálását, széles mozdulatait és táncát és azt gondoltam, hogy „ez az, így néz ki a bőség„. De a testem még mindig nem mozdult. Rájöttem, hogy túl nagy a szakadék az között, amit képzelek, és az között, ami aktuálisan van. Nem tudok odaugrani az általam megálmodott bőség állapotába onnan, ahol most állok. Kell valami köztes állomás, valami híd, ami összeköti a kettőt. Amikor abbahagytam a kattogást azon, hogy miként is KELLENE kinéznie a bőségnek, és csak simán figyeltem, hogy milyen gondolatok jelennek meg bennem a testtartásomra figyelve, rájöttem, hogy éppen az igazi bőségben állok. Éreztem a testem közepén egy stabil tengelyt, éreztem, hogy kisugárzok valami fajta szilárd magabiztosságot és bizonyosságot arról, hogy „oké” vagyok – hogy elegendő a tudásom szintje, a meglévő forrásaim, hogy én magam elég vagyok azzal, ami vagyok. Azonnal leesett, hogy ez az a híd, amit kerestem. Soha nem leszek képes elérni semmilyen bőségről alkotott elképzelésemet, ha ezt az állapotot nem tudom előállítani magamban. A bőség erre a csendes jelenlétre van felfűzve, csak ez a fantáziáimban nem látszott.
A mozdulatomhoz a csoporttársam a „zeng” szót társította és azt mondta, hogy a hangtál is pont ilyen. Teljesen stabilan áll, meg sem mozdul, mégis elég csak egy picit megkoccintani és nagyon sokáig és messzire terjedően zeng.
A következő lépésben a bőség útjában álló akadályt kellett megszobornunk. Azonnal jött bennem egy érzés, hogy le szeretnék feküdni a földre és „meghalni”, belefolyni a térbe, elterülni, kifeküdni, de nem mertem megcselekedni, mert attól féltem, hogy rám fognak taposni a többiek. Ez azt eredményezte, hogy megint csak álltam mint egy sóbálvány, de ez már nem volt jó érzés, mert más mozdulat kívánkozott volna ki belőlem. Sok hezitálás után, eldöntöttem, hogy bevállalom a rám lépést, mert ez így egyszerűen maga a szenvedés, hogy nem engedem meg a mozdulatot. Nem valósítottam meg teljesen, csak térdelésben előre nyújtottam lassan a kezeimet. A párom a mozdulatomhoz a „tökölődés” szót párosította. Ez teljesen pontosan kifejezte a mozdulat jellegét.
Néha érzem, hogy el szeretnék tűnni az Univerzumból, megszűnni létezni, felszívódni. Ebben a gyakorlatban jöttem rá arra, hogy a szuicid hajlamnak itt pont hasznát vettem volna és végre valami pozitívra használhattam volna, ugyanis ahhoz, hogy elterüljek úgy, ahogy szívem szerint tettem volna, hajlandónak kellett volna lennem a „meghalásra”. Nagyon sokszor az önmegvalósítás és autentikus önkifejezés pontosan úgy érződik, mintha valaki azt kérné, hogy haljak meg, mert ilyenkor le kell vetkőzni régi identitásokat, és hagyni őket meghalni. A régi identitásnak ez olyan érzés, mint levetni magát a szakadékba. Ehhez nem csak bátorság kell, hanem hajlandóság a „halálra” is. Sok öngyilkos jelölt nem tudja, hogy az öngyilkos gondolatok valójában az identitás egy részének a halálára irányulnak és egyáltalán nem kellene ezt kiélni az egész test megölésében. De persze abban a helyzetben ez a késztetés nagyon igazinak tűnik és nincs is ötlet arra, hogy ezt hogyan máshogy lehetne hatékonyan megoldani. Néha kiposztolni egy – egy írásomat is „kis halál” és elkezdeni zengeni is ennek érződik, mert ahhoz be kell vállalni, hogy akármikor „rám lépnek”.
A mozdulatsorokról rajzot is kellett készítenünk. A második rajznál feltűnt, hogy rengeteg zsírpasztel áll rendelkezésemre, én pedig mindig csak kettőt veszek el és azokkal rajzolok. Nem tudtam elképzelni, hogy ennél több színt használjak. Viszont leesett, hogy ha nekem itt van a határom, akkor abból kell főzni ami van és meglátni benne azt, hogy ez PONT ELÉG. A bőségnek nem csak mennyisége, hanem minősége is van. Egy darab is lehet bőség, és én egymagamban is lehetek elég. A földön jelen lévő problémák sokaságához mindig túl kevésnek éreztem magamat. „Hagyjuk inkább. Nincs is értelme hozzá fogni.” Vagy amikor úgy éreztem, hogy kevés pénzem van, ott is megállt a gondolkozásom és leblokkoltam. „Mégis mit kezdjek ezzel a semmire sem elég pénzzel?” Igen, ismerem azt a mondást, amelyik kimondja, hogy aki a keveset nem becsüli, a sokat sem érdemli, de ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani, amikor a szűkösség tudata a pánikba sodor, vagy amikor egy állandó mantra megy a háttérben, hogy semmi, amit csinálok soha nem elég és mindig van jobb és precízebb és átgondoltabb verziója mindennek, amit csinálok. Ez valószínűleg igaz is, de ettől még jó lehet az is, ami meg tud valósulni a rendelkezésre álló forrásokból.
Ma megéreztem azt, hogy két zsírkrétával is lehet alkotni, hogy a mozdulatlanságban is lehet zengeni, és hogy a bőség nem feltétlenül jelent sokaságot. És amíg ez az információ nem ivódik be a testbe, addig marad a szűkösség. Ezt most már teljesen tisztán látom, mert a szűkösségből nem lehet kimászni, ha a szűk erő- vagy pénzforrásoknak nem lehet meglátni a minőségét és értékét. Ez a teremtés paradoxon mindig mellbevágó számomra – hogy igazából úgy tudok bőséget teremteni, ha meg tudom látni, hogy az, ami VAN is már az. Mert ha nem tudom meglátni, akkor az agyam a szűkösségre van fixálva, és abból csak még több szűkösséget lehet teremteni. Iszonyat furi, hogy igazából már ott vagyok, ahová el akartam jutni, és hogy az általam kevésnek érzékelt mennyiség is lehet elég (sok). És ezt a váltást azért nehéz megcsinálni általában, mert ehhez az eddig szégyellt dolgokat ki kell tenni az asztalra és azt mondani, hogy „ez van” és el kell kezdeni abból főzni. Amit pedig szégyellünk, az tényleg földbe döngöl és eltűnésre késztet, tehát egyáltalán nem egyszerű pont azzal előjönni.
