A hiszti nem az ördögtől való

A hiszti nem az ördögtől való

Megállapítottam valamelyik nap, hogy az anyagiaktól való függőség nem csak a gazdagokat fenyegeti, hanem a kevésbé tehetőseket is. Azt hiszem, hogy abban a tévhitben éltem, hogy ha elég szegény és nincstelen vagyok, akkor igazából meg is haladtam a függést az anyagiaktól. Na de ez nagyon nincs így. Erről készítettem egy rövid egypercest is. Röviden összefoglalva annyi hangzott el benne, hogy a gazdag emberek is beleeshetnek abba a csapdába, hogy az anyagi javak meglététől teszik függővé az identitásukat, de ugyanez igaz a kevésbé tehetősekre is, akik az anyagi javak nem meglététől (hiányától) teszik függővé az identitásukat. Erre jó példa a több pénz, jobb autó, vagy bármilyen más anyagi javakra való vágyakozás (akár tudattalanul is), amitől azt reméljük, hogy ha azok meglennének, akkor az önbizalmunk, a társadalmi megítélésünk, boldogságunk, sikerességünk indexe, megelégedettségünk, biztonságunk is egy jobb platformra kerülne. Egy szó mint száz, az anyagi javakhoz lehet ragaszkodni akkor is, ha reálisan birtokoljuk őket, meg akkor is, ha nem. Ezt elég meglepő volt tudatosítani. Az egyperces videóhoz pedig Szabó Ati odakommentelte, hogy az anyagiakhoz való ragaszkodás igazából az orális fixáció kifejeződése. Hát akkor nézzük meg erről az oldalról is.

Az orális szakaszt Freud a 0 -1,5 korhoz társította. Tehát az ilyen jellegű „beakadások” nagyon korai érzelmi mintázatokat idézik fel. Amikor a vágyott gazdagság szintjét próbáltam magamnak valaha megfogalmazni, nagyon gyakran azt társítottam hozzá, hogy „legyen annyi, hogy ne kelljen gondolkozni azon, ha meg akarok venni magamnak valamit – ételt, utazást, élvezeti cikkeket. Legyen komfortos lakhatóságom, kényelmes autóm.” Csak most tűnt fel, hogy még véletlenül sem fogalmaztam meg azt, hogy az ugandai gyerekeken szeretnék segíteni, vagy támogatni a hajléktalanokat. A Maslowi piramis legalját céloztam főleg – az alap szükségletek maximális kielégítését, és hogy ne kelljen gondolkozni azon, hogy mire mennyit költök. Az elegendő pénz megléte tehát pont ugyanolyan, mint a csecsemőnél az anya jelenléte, amibe bele lehet pihenni és állandóan ott van. Megfigyeltem, hogy nekem ehhez társul az a gondolat, hogy erre nem szabadna vágynom, nekem ezek nélkül kell megoldanom az életemet (anya nélkül). Az, hogy anya nélkül is lehet és üdvös élni egy felnőtt ember számára teljesen helyénvaló, de mintha én ezt nem felnőtt fejjel gondolnám, hanem egy bennem élő 2 éves gondolja azt, hogy neki anya nélkül kell teljesen boldognak lennie. Mintha nem lenne engedély azon, hogy 2 évesen teljesen össze lehet omolni attól, ha anya nincs. És itt jön képbe a hiszti, és az, hogy mit gondolunk erről, amit még kifejtek lejjebb.

Az orális fixáció másik kifejeződése az olyan élvezeti cikkek használata is, amik nem a fiziológiai túléléshez kellenek, hanem inkább az érzelmi túléléshez. Nekem ilyen a csoki. Sokszor érzem, hogy a szervezetem marhára meglenne nélküle, de az érzelmi feszültség csökkentése miatt elfogyasztom. Gondolom hasonló célt szolgál az alkohol, a cigi és a drogok. Eddig azt gondoltam, hogy elsődlegesen a szeretetet pótlására irányulnak – ami valami lágy, ölelő, puha minőség számomra, de most megtaláltam egy újabb mozaik darabot, mégpedig a hisztiben való „szétesés kultúrájának” hiányát. Ehhez inkább az aggreszsió, düh, frusztráció, fájdalom, erő társulnak, amiknek megéléséhez kellene az ölelő szeretet. Valószínűleg azért keletkezik a hiszti, mert nincs elég szeretet, és mert sok feszültség gyülemlett fel a testben. Emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt többször használtam az alkoholt arra, hogy „legálisan” szét lehessen esni, mert egyébként nem volt engedély erre a szétesésre, nem volt engedély a hisztizésre.

Ezt a témát járta körül nagyon szuperül a Kapcsolódó nevelés oldalán egy cikk a hisztiről, ahol le lett véve erről a jelenségről a démoni jelleg. A cikkből kiderült, hogy míg a „hisztit” általában pejoratív értelemben használjuk, igazából egy nagyon hasznos feszültség levezető eszköz a gyerek számára (és megjegyzem, hogy a felnőttekben is ugyanez a működés mechanizmusa), csak tudni kell megfelelő módon kezelni. Amikor a gyerek hisztizik, akkor éppen a testében felgyülemlett feszültséget akarja levezetni és a kapcsolódásra vágyik. Nyilván van sok féle hiszti, és sok féle módon lehet őket megközelíteni. Erre nincs recept, mert pont a kapcsolódásról szól ez a megközelítés és arról, hogy a helyzetre reagáljunk, a gyereket pedig közelebb húzzuk és ne elfele toljuk, hogy majd jöjjön vissza, ha megnyugodott. A hiszti igazából a szétesésre irányul és ez csak akkor tud megtörténni, ha elég biztonságos és megtartó a környezet. A nyűglődés, semmi se jó állapot, pedig akkor alakul ki, amikor ez a biztonságos kötődés nincs meg, és nem hogy nincs meg a kötődés, de még csak szétesni sem lehet ennek hiánya miatt.

Szóval arra jutottam, hogy meg kell tanulnom hisztizni és felépíteni erre egy mintát, mert most is csinálom, csak mindenféle mellékutakon élem ki, mert nyíltan nem merem vállalni. A cikk nagyon érdekes. Ajánlom elolvasásra mindenkinek nem csak akkor, ha gyereke van, hanem főleg maga miatt, ugyanis disztresszt okozó dolgok napi szinten felmerülnek, és ha nincs belső engedély a kiborulásra, akkor nagyon sok feszültség épül fel a testben, amit utána mindenképp le kell valahogy vezetni, csak kérdés hogy történik ez meg?

(https://kapcsolodoneveles.hu/distressz-vagy-kis-nero-hiszti-van-e-ketfele-hiszti/)

Kiegészítés Szabó Attilától: 

A fixációk oka mindig egy kielégületlenség. Az orális fixáció kiváltója nem a szeretethiány. A szeretethiány a skizoid fixáció kiváltója és a csecsemő születésétől kb. 6 hónapos koráig alakulhat ki. Az orális fixáció kiváltója a bőség hiánya: kevés, vagy rapszódikusan érkezik a tejecske, a mosoly, az érintés, az érzelmi kapcsolódás, stb. Kb. fél éves kortól a járás megkezdéséig alakulhat ki.
Aki tehát ebben a fixiben van, az a bőséget nem tudja megélni. Ha ezt az élete, sorsa mégis felkínálná, akkor nem képes befogadni azt, vagy időben elszabotálja, hogy ne is következzen be.
És itt jön a hiszti fontossága! 🙂
A hiszti nem csak arra jó hogy a testi feszültség oldódjon, hanem hogy megjelenjen az az erő, akarat amivel kiharcolom, megszerzem, elveszem azt ami a szükségletem.
Summázva: az orális fixációt gyógyítja a jó hiszti! 😉


Az egy bősége

Az egy bősége

A bőséghez mindig a sokaságot párosítottam. Ha el kellett képzelnem, hogy milyen a bőség, akkor azt képzeltem, hogy sok pénzem van, sok kirándulásra megyek el, sok energiám van, sok mindenre képes vagyok, sok könyvet írok, amit sok ember olvas el, sok mindenkinek tudok segíteni, sok ismeretem van és még sorolhatnám. Egy dolog ezeket vizualizálni és egy teljesen más dolog megélni az aktuális valóságot belül. Nagyon tágra tud szétnyílni az olló, amikor elképzelem, hogy hová szeretnék eljutni és közben azt élem meg, hogy állandóan kevés vagyok mindenre, kevés ismeretem van, kevés pénzem, kevés lehetőségem, kevés időm, kevés elfogadásom és ezeket is még sorolhatnám. Ezer helyen elolvastam, hogy mások örömmel fizetnek nekem, ha én magam is elhiszem, hogy értékes vagyok. Nagyon sokat dolgoztam már ezen az értékesség témán, de mintha nem lehetne elhinni ezt az információt. Ma voltam Kun Szilvi Bőség csoportján és egy gyakorlat során megfordult bennem a bőségről való elképzelés.

Szabad autentikus mozgásban, zenei kíséret nélkül ki kellett fejeznünk a bőség állapotát, ahová el szeretnénk jutni. Amint Szilvi kimondta az utasítást, azonnal megjelent a fejemben egy elképzelés. Nagy és széles mozdulatokat képzeltem el, sok energiát, ugrálást, valamit, ami kifejezi a bőséget… és közben a testem nem mozdult. Álltam mint egy sóbálvány. Érzékeltem magam körül a mozgást, a csoporttársaim rohangálását, széles mozdulatait és táncát és azt gondoltam, hogy „ez az, így néz ki a bőség„. De a testem még mindig nem mozdult. Rájöttem, hogy túl nagy a szakadék az között, amit képzelek, és az között, ami aktuálisan van. Nem tudok odaugrani az általam megálmodott bőség állapotába onnan, ahol most állok. Kell valami köztes állomás, valami híd, ami összeköti a kettőt. Amikor abbahagytam a kattogást azon, hogy miként is KELLENE kinéznie a bőségnek, és csak simán figyeltem, hogy milyen gondolatok jelennek meg bennem a testtartásomra figyelve, rájöttem, hogy éppen az igazi bőségben állok. Éreztem a testem közepén egy stabil tengelyt, éreztem, hogy kisugárzok valami fajta szilárd magabiztosságot és bizonyosságot arról, hogy „oké” vagyok – hogy elegendő a tudásom szintje, a meglévő forrásaim, hogy én magam elég vagyok azzal, ami vagyok. Azonnal leesett, hogy ez az a híd, amit kerestem. Soha nem leszek képes elérni semmilyen bőségről alkotott elképzelésemet, ha ezt az állapotot nem tudom előállítani magamban. A bőség erre a csendes jelenlétre van felfűzve, csak ez a fantáziáimban nem látszott.

A mozdulatomhoz a csoporttársam a „zeng” szót társította és azt mondta, hogy a hangtál is pont ilyen. Teljesen stabilan áll, meg sem mozdul, mégis elég csak egy picit megkoccintani és nagyon sokáig és messzire terjedően zeng. 

A következő lépésben a bőség útjában álló akadályt kellett megszobornunk. Azonnal jött bennem egy érzés, hogy le szeretnék feküdni a földre és „meghalni”, belefolyni a térbe, elterülni, kifeküdni, de nem mertem megcselekedni, mert attól féltem, hogy rám fognak taposni a többiek. Ez azt eredményezte, hogy megint csak álltam mint egy sóbálvány, de ez már nem volt jó érzés, mert más mozdulat kívánkozott volna ki belőlem. Sok hezitálás után, eldöntöttem, hogy bevállalom a rám lépést, mert ez így egyszerűen maga a szenvedés, hogy nem engedem meg a mozdulatot. Nem valósítottam meg teljesen, csak térdelésben előre nyújtottam lassan a kezeimet. A párom a mozdulatomhoz a „tökölődés” szót párosította. Ez teljesen pontosan kifejezte a mozdulat jellegét.

Néha érzem, hogy el szeretnék tűnni az Univerzumból, megszűnni létezni, felszívódni. Ebben a gyakorlatban jöttem rá arra, hogy a szuicid hajlamnak itt pont hasznát vettem volna és végre valami pozitívra használhattam volna, ugyanis ahhoz, hogy elterüljek úgy, ahogy szívem szerint tettem volna, hajlandónak kellett volna lennem a  „meghalásra”. Nagyon sokszor az önmegvalósítás és autentikus önkifejezés pontosan úgy érződik, mintha valaki azt kérné, hogy haljak meg, mert ilyenkor le kell vetkőzni régi identitásokat, és hagyni őket meghalni. A régi identitásnak ez  olyan érzés, mint levetni magát a szakadékba. Ehhez nem csak bátorság kell, hanem hajlandóság a „halálra” is. Sok öngyilkos jelölt nem tudja, hogy az öngyilkos gondolatok valójában az identitás egy részének a halálára irányulnak és egyáltalán nem kellene ezt kiélni az egész test megölésében. De persze abban a helyzetben ez a késztetés nagyon igazinak tűnik és nincs is ötlet arra, hogy ezt hogyan máshogy lehetne hatékonyan megoldani. Néha kiposztolni egy – egy írásomat is „kis halál” és elkezdeni zengeni is ennek érződik, mert ahhoz be kell vállalni, hogy akármikor „rám lépnek”. 

A mozdulatsorokról rajzot is kellett készítenünk. A második rajznál feltűnt, hogy rengeteg zsírpasztel áll rendelkezésemre, én pedig mindig csak kettőt veszek el és azokkal rajzolok. Nem tudtam elképzelni, hogy ennél több színt használjak. Viszont leesett, hogy ha nekem itt van a határom, akkor abból kell főzni ami van és meglátni benne azt, hogy ez PONT ELÉG. A bőségnek nem csak mennyisége, hanem minősége is van. Egy darab is lehet bőség, és én egymagamban is lehetek elég. A földön jelen lévő problémák sokaságához mindig túl kevésnek éreztem magamat. „Hagyjuk inkább. Nincs is értelme hozzá fogni.” Vagy amikor úgy éreztem, hogy kevés pénzem van, ott is megállt a gondolkozásom és leblokkoltam. „Mégis mit kezdjek ezzel a semmire sem elég pénzzel?”  Igen, ismerem azt a mondást, amelyik kimondja, hogy aki a keveset nem becsüli, a sokat sem érdemli, de ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani, amikor a szűkösség tudata a pánikba sodor, vagy amikor egy állandó mantra megy a háttérben, hogy semmi, amit csinálok soha nem elég és mindig van jobb és precízebb és átgondoltabb verziója mindennek, amit csinálok. Ez valószínűleg igaz is, de ettől még jó lehet az is, ami meg tud valósulni a rendelkezésre álló forrásokból.

Ma megéreztem azt, hogy két zsírkrétával is lehet alkotni, hogy a mozdulatlanságban is lehet zengeni, és hogy a bőség nem feltétlenül jelent sokaságot. És amíg ez az információ nem ivódik be a testbe, addig marad a szűkösség. Ezt most már teljesen tisztán látom, mert a szűkösségből nem lehet kimászni, ha a szűk erő- vagy pénzforrásoknak nem lehet meglátni a minőségét és értékét. Ez a teremtés paradoxon mindig mellbevágó számomra – hogy igazából úgy tudok bőséget teremteni, ha meg tudom látni, hogy az, ami VAN is már az. Mert ha nem tudom meglátni, akkor az agyam a szűkösségre van fixálva, és abból csak még több szűkösséget lehet teremteni. Iszonyat furi, hogy igazából már ott vagyok, ahová el akartam jutni, és hogy az általam kevésnek érzékelt mennyiség is lehet elég (sok). És ezt a váltást azért nehéz megcsinálni általában, mert ehhez az eddig szégyellt dolgokat ki kell tenni az asztalra és azt mondani, hogy „ez van” és el kell kezdeni abból főzni. Amit pedig szégyellünk, az tényleg földbe döngöl és eltűnésre késztet, tehát egyáltalán nem egyszerű pont azzal előjönni.


[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

A bőséghez mindig a sokaságot párosítottam. Ha el kellett képzelnem, hogy milyen a bőség, akkor azt képzeltem, hogy sok pénzem van, sok kirándulásra megyek el, sok energiám van, sok mindenre képes vagyok, sok könyvet írok, amit sok ember olvas el, sok mindenkinek tudok segíteni, sok ismeretem van és még sorolhatnám. Egy dolog ezeket vizualizálni és egy teljesen más dolog megélni az aktuális valóságot belül. Nagyon tágra tud szétnyílni az olló, amikor elképzelem, hogy hová szeretnék eljutni és közben azt élem meg, hogy állandóan kevés vagyok mindenre, kevés ismeretem van, kevés pénzem, kevés lehetőségem, kevés időm, kevés elfogadásom és ezeket is még sorolhatnám. Ezer helyen elolvastam, hogy mások örömmel fizetnek nekem, ha én magam is elhiszem, hogy értékes vagyok. Nagyon sokat dolgoztam már ezen az értékesség témán, de mintha nem lehetne elhinni ezt az információt. Ma voltam Kun Szilvi Bőség csoportján és egy gyakorlat során megfordult bennem a bőségről való elképzelés.

Szabad autentikus mozgásban, zenei kíséret nélkül ki kellett fejeznünk a bőség állapotát, ahová el szeretnénk jutni. Amint Szilvi kimondta az utasítást, azonnal megjelent a fejemben egy elképzelés. Nagy és széles mozdulatokat képzeltem el, sok energiát, ugrálást, valamit, ami kifejezi a bőséget… és közben a testem nem mozdult. Álltam mint egy sóbálvány. Érzékeltem magam körül a mozgást, a csoporttársaim rohangálását, széles mozdulatait és táncát és azt gondoltam, hogy „ez az, így néz ki a bőség„. De a testem még mindig nem mozdult. Rájöttem, hogy túl nagy a szakadék az között, amit képzelek, és az között, ami aktuálisan van. Nem tudok odaugrani az általam megálmodott bőség állapotába onnan, ahol most állok. Kell valami köztes állomás, valami híd, ami összeköti a kettőt. Amikor abbahagytam a kattogást azon, hogy miként is KELLENE kinéznie a bőségnek, és csak simán figyeltem, hogy milyen gondolatok jelennek meg bennem a testtartásomra figyelve, rájöttem, hogy éppen az igazi bőségben állok. Éreztem a testem közepén egy stabil tengelyt, éreztem, hogy kisugárzok valami fajta szilárd magabiztosságot és bizonyosságot arról, hogy „oké” vagyok – hogy elegendő a tudásom szintje, a meglévő forrásaim, hogy én magam elég vagyok azzal, ami vagyok. Azonnal leesett, hogy ez az a híd, amit kerestem. Soha nem leszek képes elérni semmilyen bőségről alkotott elképzelésemet, ha ezt az állapotot nem tudom előállítani magamban. A bőség erre a csendes jelenlétre van felfűzve, csak ez a fantáziáimban nem látszott.

A mozdulatomhoz a csoporttársam a „zeng” szót társította és azt mondta, hogy a hangtál is pont ilyen. Teljesen stabilan áll, meg sem mozdul, mégis elég csak egy picit megkoccintani és nagyon sokáig és messzire terjedően zeng. 

A következő lépésben a bőség útjában álló akadályt kellett megszobornunk. Azonnal jött bennem egy érzés, hogy le szeretnék feküdni a földre és „meghalni”, belefolyni a térbe, elterülni, kifeküdni, de nem mertem megcselekedni, mert attól féltem, hogy rám fognak taposni a többiek. Ez azt eredményezte, hogy megint csak álltam mint egy sóbálvány, de ez már nem volt jó érzés, mert más mozdulat kívánkozott volna ki belőlem. Sok hezitálás után, eldöntöttem, hogy bevállalom a rám lépést, mert ez így egyszerűen maga a szenvedés, hogy nem engedem meg a mozdulatot. Nem valósítottam meg teljesen, csak térdelésben előre nyújtottam lassan a kezeimet. A párom a mozdulatomhoz a „tökölődés” szót párosította. Ez teljesen pontosan kifejezte a mozdulat jellegét.

Néha érzem, hogy el szeretnék tűnni az Univerzumból, megszűnni létezni, felszívódni. Ebben a gyakorlatban jöttem rá arra, hogy a szuicid hajlamnak itt pont hasznát vettem volna és végre valami pozitívra használhattam volna, ugyanis ahhoz, hogy elterüljek úgy, ahogy szívem szerint tettem volna, hajlandónak kellett volna lennem a  „meghalásra”. Nagyon sokszor az önmegvalósítás és autentikus önkifejezés pontosan úgy érződik, mintha valaki azt kérné, hogy haljak meg, mert ilyenkor le kell vetkőzni régi identitásokat, és hagyni őket meghalni. A régi identitásnak ez  olyan érzés, mint levetni magát a szakadékba. Ehhez nem csak bátorság kell, hanem hajlandóság a „halálra” is. Sok öngyilkos jelölt nem tudja, hogy az öngyilkos gondolatok valójában az identitás egy részének a halálára irányulnak és egyáltalán nem kellene ezt kiélni az egész test megölésében. De persze abban a helyzetben ez a késztetés nagyon igazinak tűnik és nincs is ötlet arra, hogy ezt hogyan máshogy lehetne hatékonyan megoldani. Néha kiposztolni egy – egy írásomat is „kis halál” és elkezdeni zengeni is ennek érződik, mert ahhoz be kell vállalni, hogy akármikor „rám lépnek”. 

A mozdulatsorokról rajzot is kellett készítenünk. A második rajznál feltűnt, hogy rengeteg zsírpasztel áll rendelkezésemre, én pedig mindig csak kettőt veszek el és azokkal rajzolok. Nem tudtam elképzelni, hogy ennél több színt használjak. Viszont leesett, hogy ha nekem itt van a határom, akkor abból kell főzni ami van és meglátni benne azt, hogy ez PONT ELÉG. A bőségnek nem csak mennyisége, hanem minősége is van. Egy darab is lehet bőség, és én egymagamban is lehetek elég. A földön jelen lévő problémák sokaságához mindig túl kevésnek éreztem magamat. „Hagyjuk inkább. Nincs is értelme hozzá fogni.” Vagy amikor úgy éreztem, hogy kevés pénzem van, ott is megállt a gondolkozásom és leblokkoltam. „Mégis mit kezdjek ezzel a semmire sem elég pénzzel?”  Igen, ismerem azt a mondást, amelyik kimondja, hogy aki a keveset nem becsüli, a sokat sem érdemli, de ezt egyáltalán nem könnyű megvalósítani, amikor a szűkösség tudata a pánikba sodor, vagy amikor egy állandó mantra megy a háttérben, hogy semmi, amit csinálok soha nem elég és mindig van jobb és precízebb és átgondoltabb verziója mindennek, amit csinálok. Ez valószínűleg igaz is, de ettől még jó lehet az is, ami meg tud valósulni a rendelkezésre álló forrásokból.

Ma megéreztem azt, hogy két zsírkrétával is lehet alkotni, hogy a mozdulatlanságban is lehet zengeni, és hogy a bőség nem feltétlenül jelent sokaságot. És amíg ez az információ nem ivódik be a testbe, addig marad a szűkösség. Ezt most már teljesen tisztán látom, mert a szűkösségből nem lehet kimászni, ha a szűk erő- vagy pénzforrásoknak nem lehet meglátni a minőségét és értékét. Ez a teremtés paradoxon mindig mellbevágó számomra – hogy igazából úgy tudok bőséget teremteni, ha meg tudom látni, hogy az, ami VAN is már az. Mert ha nem tudom meglátni, akkor az agyam a szűkösségre van fixálva, és abból csak még több szűkösséget lehet teremteni. Iszonyat furi, hogy igazából már ott vagyok, ahová el akartam jutni, és hogy az általam kevésnek érzékelt mennyiség is lehet elég (sok). És ezt a váltást azért nehéz megcsinálni általában, mert ehhez az eddig szégyellt dolgokat ki kell tenni az asztalra és azt mondani, hogy „ez van” és el kell kezdeni abból főzni. Amit pedig szégyellünk, az tényleg földbe döngöl és eltűnésre késztet, tehát egyáltalán nem egyszerű pont azzal előjönni.


Ami adható

Ami adható

Ezt a beírást egy nappal a „Koldus hit” után írtam meg, de valamiért nem tettem közzé. Magam sem tudom, hogy miért. Most megteszem, hogy ne porosodjon itt nekem 🙂

* * *

Szinkronicitás … véletlen egybeesés …. jelentéktelen történés…. Isten üzenete …. Nevezhetném akárminek. Már tegnap is láttam az FB falamon egy videót, de nem keltette fel a figyelmemet. Nem érdekelt, nem mozgatott, elsiklottam felette. Aztán tegnap a „Koldus hit” megírása kapcsán megnyílt a lelkem erre az egész szegénység, pénzáramlás, kishitűség, önbizalomhiány témára és ma, miközben reggel nézegettem az FB-t megint megláttam a videót, de ezúttal már egy erős hívást éreztem, hogy megnézzem. Már az első pár másodperc után nagyon erősen rezonáltam rá, az első perc után sírtam és a harmadik perc után már zokogtam. Nem a szomorúságtól potyogtak a könnyeim. Ez túláradó „lelki szépség” érzet volt, a szív-szív kapcsolat érzékelése, ami annyira erősen hatott rám, hogy könnyek nélkül nem tudtam volna „elviselni”, mert nem fért el bennem. Óriási mérete volt 🙂

Fogalmam sincs, hol játszódik a videó. Talán Indiában. Egyszerű a történés. Szegény emberek az utcán, pár rúpiáért árulnak különböző dolgokat, hogy eltartsák a családjukat – vizet, teát, kacatokat, édességet. A fickó odamegy és feltesz nekik egy kérdést: „Hiszel Istenben?”  A válasz mindegyiknél az „Igen.” Erre a kezükbe nyom egy 1000 rúpiás bankjegyet és azt mondja „Isten küldött engem, hogy ezt odaadjam.” és elsétál. A kamera közben veszi azt az embert, aki megkapta a bankjegyet. Hitetlenség, meglepődés, könnyek, mosoly, boldogság….  Összesen 10 ember részesül abban, hogy egy összegben megkapja a több havi keményen megkeresett pénzét.

Ismerem a „lottó ötös szindrómát”. A legtöbb ember, aki hirtelen hozzájut sok pénzhez, rövid időn belül még szegényebb lesz, mint előtte volt. Hirtelen megvalósíthat mindent, amiről valaha álmodozott, bepótolhatja azt a sok szegénységben eltöltött percet. Nagyon hamar a mézes csupor fenekére lehet érni. Ez velem is így van… Bár a pénzt, amit a cég eladásáért megkaptam nagyrészt „eltüntettem”, mégsem érzem magamat rosszul (azért néha igen, beismerem. Rám tör időközönként a hitetlenség.), mert PONTOSAN tudom, hogy ha egyszer képes voltam valamit felépíteni, ha egyszer képes voltam megteremteni az anyagiakat, akkor erre másodszor is képes leszek és akármennyiszer, amennyiszer csak akarom!
A videó végén az jutott eszembe, hogy „vajon azok az emberek tudják, hogy a nagy ajándékban nekik is részük volt?” Ha csak véletlen történésnek fogják tulajdonítani, „véletlenül pont az én számomat húzták ki”, véletlenül pont rám esett a választás, akkor az életük hátralévő részét egy ugyanilyen véletlenre várakozva fogják tölteni, miközben keserédes nosztalgiával fognak visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor megadatott a gazdagság. Ebben az esetben szerintem szegényebbek lesznek, mint előtte voltak. DE, ha képesek meglátni, hogy a történésben nekik is részük van, akkor az 1000 ruppia megváltoztatta az életüket! Hiszen ha egyszer képesek voltak bevonzani ekkora vagyont, akkor erre máskor is képesek lesznek! Nem véletlen, hogy pont őket kereste meg a fickó, hogy pont az ő standjuknál állt meg, pont ők voltak az a 10 ember a több mint 1 milliárd! indiai lakos közül, akiknek ez megadatott. Ők maguk csinálták, a hitükkel, hiszen a férfi minden egyes embertől megkérdezte, hogy hisz-e Istenben. Lehet ha azt válaszolták volna, hogy „Nem” akkor lemaradtak volna a lehetőségről (de mondjuk Indiában elég nehezen tudok elképzelni ateistákat:))) Ők maguk építették fel az utat, amin Isten végigsétálhatott és besétálhatott az életükbe!

Azt hiszem, hogy az igazi gazdagság megéléséhez kell hogy párosuljon a megértés is. Megértés nélkül, csak a sors bábujának érzem magamat. Most hozzám vágtak egy köteg pénzt, de azt sem tudom, hogy történt és ezért nem is tudom elérni, hogy ismét megtörténjen, csak várom, hogy esetleg valaki ismét hozzám vág egyet … Ez is része a „koldus pszichológiának”  és ez a gondolat menet tudja beleforgatni az embereket egy kilátástalan élethelyzetbe, amiből nem látnak kiutat. Erről szól  az Jézusi „inkább tanítsd meg halászni” történet is. Az 1000 rúpia mellé kellett volna csatolni egy kis papírkát is, hogy „Ugye tudod, hogy már most is halász vagy?”  Ha egyszer sikerült, sikerülhet többször is, csak végig kell gondolni és megérteni a belső folyamatot, ahogy valaki odajutott. Na, most már ezt is tudatosítottam 🙂 Megint tágabb a kép….

Koldus hit

Koldus hit

A hétvégén megint Pesten nyomultam és dolgoztam a belső világomon 🙂 Majd biztos fognak jönni mindenféle világmegváltó gondolatok, amikre közben rájöttem, de most egy teljesen más sztori foglalkoztat és úgy érzem le kell írnom.
Az úton odafelé az egyik szemafornál egy koldust láttam meg. Az a fajta szemafor volt, amin kb. 2 másodpercig van zöld, és az a kereszteződés, ahol hatezer autó akar átjutni a túloldalra. A pozitívuma a helyzetnek az volt, hogy közben volt időm szemlélni a koldus „munkáját”. Nem nézett ki túlságosan lerobbantnak, de azért mégis látszott rajta, hogy az élete nem fenékig tejfel. (tovább…)

Férfi – az eltartóm

Férfi – az eltartóm

Egy masszás alkalmából volt szerencsém egy férfihoz, aki nagyon nem kertel azt illetően, hogy mit és hogyan mond ki. Ez egyrészt nagyon fasza, mert legalább nem kell gondolkodni azon, hogy hátsó szándékai és nem kimondott érzései lennének, másrészt viszont igencsak mellbevágóak tudnak lenni a dolgok, amik így elhangzanak a szájából.

(tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0