Interjúk, Podcastok Archives - Oldal 3 a 4-ből

Hálás vagyok magamnak, hogy elindultam a saját utamon – interjú Kléh-Reinle Istvánnal

Szerző: Pőcz Adriana | júl 10, 2017 | Interjúk, Podcastok

Az interjút Kléh-Reinle Istvánnal készítettem, aki elmondta nekem, hogy amíg különböző bankoknál és multiknál dolgozott, nem elmélkedett azon, kitalálja, mit is akar valójában az életétől. Sorban jöttek az emailek, amikre válaszolni kellet és a meetingek, amiken részt kellett venni. Mindig kívülről jöttek az impulzusok és nem kellett őket kitalálni. Most viszont, hogy otthagyta a multik világát és a saját útját próbálja járni, neki kell kitalálni, hogy MIT és főleg HOGYAN csináljon, miközben folyamatosan szeretne inspirált állapotban maradni.

LEHET HASZNOS A „SEMMITTEVÉS”?

Az álom egyértelmű – szeretné, hogy képes legyen önmagát inspirálni a saját álmai megvalósítására, főnök nélkül és nem a pénzhiány nyomására. És itt jön az első akadály: ha nincs valaki, aki megmondaná, hogy mi a feladat és jó esetben egy ideig nincs pénzügyi nyomás sem, akkor mi marad? Miért mozduljon meg? István úgy érzi, hogy képes lenne nagyon hosszú ideig „semmit csinálni”, ami az ő értelmezésében az, amikor azt csinálja, amihez kedve van, de még soha nem volt bátorsága kipróbálni, hogy ez a semmit csinálás mennyi ideig kötné őt le. Szerinte bármeddig, de ezt eddig nem sikerült kiderítenie, mert egy bizonyos ponton megszólal a belső hang, hogy azonnal csináljon valami hasznosat. A „hasznos” itt egy olyan tevékenységet jelent, ami közvetlenül megélhetést biztosít és valami jó is keletkezik általa. A bensőjét emésztő kérdés nagy erővel nyomul előtérbe és nincs rá egyértelmű válasz: Vajon a szabad „semmittevésből” ki tud-e nőni valami „hasznos”?

Amikor évekig Electronic bankinget telepített a céges ügyfelek számára, hasznosnak érezte a tevékenységét, mert az Electronic banking segített az ügyfeleknek könnyebben intézni a pénzügyeiket. A következő munkahelyén szintén egy software bevezetésén dolgozott, viszont itt már megtört a munkája hasznosságába vetett hite, ugyanis két év fejlesztés után sem könnyítette meg senki életét a kérdéses applikáció, sőt az idő nagy részében inkább bonyolította. „Úgy kellet kozmetikázni mindent, hogy ott fönt már siker sztorinak tűnjön.„

Végül feladta a szélmalomharcot a multival és kilépett. Két hónappal a kilépése után visszavonták a kérdéses softwaret a piacról. Mi történt volna, ha kitart még egy rövid ideig és továbbra is megtartja a biztos állást? Erre már talán soha sem kap választ, mert egy másik utat választott. Megszületett benne az elhatározás, hogy valami sokkalta életközelibb kérdéssel foglalkozzon, például azzal, hogy hogyan legyünk boldogabbak, vagy hogyan legyen értelme az életünknek. Neki magának is nehézsége volt megtalálni a választ ezekre a kérdésekre, ezért sok terápiás módszert és tanfolyamot végigjárt, hogy előrébb jusson. Tizenöt év önismereti munka után jutott el ahhoz a gondolathoz, hogy talán ideje van a megtanult módszereket és a megtapasztalt élményeket tovább adni és megosztani másokkal is, nem utolsó sorban pedig megélhetést teremteni belőlük. „Az a hitem, hogy ahhoz, hogy jól érezzem magam és boldog legyek, a harmonikus emberi kapcsolatok elkerülhetetlenül hozzá tartoznak. És ebbe magamat is beleértem, hogy harmonikus kapcsolatban legyek saját magammal is.”

István beismerte, hogy néha beleesik abba a hibába, hogy harmonikusnak olyan kapcsolatot érzékel, amelyik konfliktus mentes. Ezt az állapotot viszonylag könnyű elérni úgy, ha elkerüljük a konfliktusokat, ez azonban nem a legjobb megoldás.

„A harmonikus kapcsolat nem konfliktus kerüléssel, hanem konfliktus kezeléssel jön létre.”

Ahhoz, hogy a konfliktust egyáltalán kezelni tudjuk, tudni kell felismerni magunkban, hogy valami nem oké, hogy vannak saját igényeink, amik ilyen-olyan okok miatt nem tudnak kielégülni és ezt merni kell kifejezni, miközben sok ember észre sem veszi a saját igényeit és automatikusan alárendeli őket a külvilágnak.” Folyamatosan azt hallgattam mint kisgyerek, hogy az önmegvalósítás hülyeség, önzés és illúzió. Aki önmegvalósítani akar, az egy rebellis fiatal, aki nem is érti, hogy mi az élet, mert az élet nem az önmegvalósításról szól, hanem a kötelességeink teljesítéséről. Azért, hogy illeszkedjünk a kulturális normához, elnyomjuk magunkban azt az egyedit, amit adhatunk a világnak. Akkor vagy sikeres, ha minél magasabb szinten megfelelsz a külső elvárásoknak- sulykolták belém tudattalanul. Hát ez nem látszik működni, mégis nagyon nehéz átállni erről a világképről egy olyan világképre, hogy csak az működik igazán, ami az én belső én-érzésemből fakad. A külvilág csak a belső világ kivetülése, és ha úgy akarunk változtatni a saját életünkön, hogy a rajtunk kívül álló dolgokon akarunk módosítani, akkor az olyan, mintha a váza árnyékát próbálnánk lekaparni a falról és odébb tenni, ahelyett, hogy a tárgyat, ami az árnyékot veti tennénk arrébb. Lehetetlen, mégis az idő nagy részében ezzel próbálkozunk. „

„AZ ÉLET CÉLJA, NÖVEKEDNI A SZERETETBEN„
A szeretet ebben a megfogalmazásban szerinte nem egy érzelem, hanem tudatállapot és ebben a tudatállapotban akkor tudunk lenni, ha a konfliktusainkat képesek vagyunk kezelni és elfogadni a létezésüket. A technikák, amelyeket szeretne alkalmazni a wokrshopjain pont erről szólnak, hogy úgymond „begyakoroltatnak” egy másik viselkedésmódot. Megálmodta az „Élet Kísérleti Műhelyt„, ami egy olyan workshop, ahol lehetőség nyílik színpadra állítani, eljátszani és újrajátszani a nehéz, konfliktusokkal és töltéssel terhelt szituációkat, megélni a belőlük fakadó nehézséget, majd megtalálni azt a megoldást, amely ismét békét hoz. „Nem úgy van, hogy egyszerűen kitalálunk egy ideális szituációt és azt lejátsszuk, ha törik- ha szakad. Addig játszunk vele, amíg a helyzet nem tisztul ki teljesen és minden szereplő elégedett lesz a kialakult helyzettel.„

A technikák amiket használ ötvözik a pszichodráma elemeit, színházi elemeket, az improvizációt, bodywork technikákat és egyéb más módszereket is, mint például a rendszer állítások során kialakuló ún. morfogenetikus mezőt, ahol a szereplők intuíciói viszik előre a lejátszás menetét. Na de miért érdekes az újrajátszás, miért nem elég megbeszélni a konfliktusos helyzetet? „Azt látom, hogy a mentális megoldások csak egy bizonyos szintig működnek. Attól, hogy megértettünk egy problémát, még nem feltétlenül oldódik meg. A test is tárol olyan információkat, amiket nem tudunk belőle az agyunkkal kipiszkálni.

A test üzenete mindig visszaállítja az agy gondolkodását és amíg a testben tárolt érzés nem lazul ki, addig az elme sem nyugszik meg.”

A workshopok során a testérzetek megfigyelése is nagy szerepet kap; hol van a szorongás a testben, hol feszül, hol lazul, mi fáj, hol fáj, sírás, izzadás, a végtagok kihűlése vagy forrósodása stb. Ezeket mind meg lehet figyelni és dolgozni az így nyert információval.” Akkor tudjuk az érzéseinket tudatosan változtatni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi játszódik le a testünkben.”

István munkahelyén volt egy több évvel idősebb kolléganő, aki mindent csak parancsolgatva tudott mondani. Bármi, amit mondott megnyomott Istvánban egy láthatatlan gombot és félelmet érzett. Amikor elkezdte figyelni a reakcióit, rájött, hogy a kolléganője stílusa kísértetiesen hasonlít az anyukája szigorú intelmeket osztogató hangsúlyára és a kolléganőjével lényegében újraéli anyja tekintélyelvű nevelését. Abban a pillanatban, amikor ezt beazonosította, tudott elkezdeni a helyzet változni. Az első fázisban még mindig megnyomódott az a bizonyos gomb, de már azt tudta mondani, hogy „ő nem az anyám”. A második fázisban, benyomódott a gomb, de mivel nem alakult még ki egy új reakció az automatikus reagálás helyett, annyit tudott tenni, hogy semmit sem reagált vagy kihátrált a helyzetből. A harmadik fázisban már képes volt reagálni, de a válasz még kicsit csikorgott. A negyedik fázisban már képes volt normálisan válaszolni és ekkor már a kolléganő is észrevette, hogy valami megváltozott és nem úgy van, ahogy addig. Az ötödik fázisban már csípőből válaszolt valami frappánsat a parancsolgató stílusra, amivel teljesen megtörte a kolléganője bejáratott mintáját is. Attól kezdve egyenrangú partneri viszony alakult ki kettőjük között. Ilyen módon változik meg egy jól bejáratott, viszont egyáltalán nem kényelmes viselkedési és reagálási mechanizmus. István azt mondja, hogy azért megyünk bele és játsszuk le újból és újból a konfliktusos helyzetet, mert ezt tanultuk meg. Jön egy bizonyos testi reakció, de mivel ezt nem tudatosítjuk, lejátsszuk a megszokott forgatókönyvet, amivel megerősítjük a kialakult idegpályát az agyban és a testben egyaránt. Szerinte a megfigyelés által tudjuk felismerni a testi reakciókat, majd megtanulni egy új viselkedést és ha elégszer elismételjük, akkor egy új reakció alakul ki.

„Jelenleg nem tudom biztosan, hogy a megfelelés vezérelt motivációt sikerül-e felváltania egy belső útnak. Erről a pontról nézve nem látom, milyen fordulatok mentén fog megtörténni a happy end, de azt biztosan tudom, hogy amikor a halálos ágyamon fogok egyszer feküdni, büszke leszek magamra, hogy legalább megpróbáltam, hogy elinduljak a saját utamon.”

Kléh-Reinle István online felületei:
FB: ÉLet Játéktér – ÉLJ
Web: Kapcsolódás és szabadság

Az érzés, amit megtapasztalsz és amit másokban hagysz

Szerző: Pőcz Adriana | júl 1, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjú alanya barátnőm Klári volt, akivel beszélgettünk az életéről, munkájáról, hivatásáról. „Keresem az utam. Ez nagyon szép, de vajon hány évig hivatkozhatok erre? Eleinte mikor a munkámról érdeklődtek még büszkén beszéltem arról, hogy keresem magam! Aztán kezdett egyre kínosabbá válni. Az igazsághoz közelebb áll ha azt mondom a mókuskerék elleni tiltakozás és az önmegvalósítás mögé bújva kivontam magam a forgalomból.” Az interjú készítésének idejében Klári egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó alapítványnál dolgozott önkéntesként, hogy azért mégsem legyen teljesen kivonva a forgalomból. A diszkréció jegyében az intézményt az interjúban nem nevesítem és az elhangzott neveket megváltoztattam.

Klári szavai következnek: Azért kezdtem segíteni, hogy magamon segítsek. Tudni kell rólam, hogy nehéz helyzetben olyan erőket tudok mozgósítani magamban, amik sokszor még engem is meglepnek. Olyankor abszolút stabil, magabiztos, határozott és energikus vagyok és bízom magamban. Egy hegyet is elhordanék és nincs az a szörny vagy sárkány, akivel ne tudnék megküzdeni. Az utóbbi hónapokban bőven kijutott az ilyen nehézségekből és problémákból. A tetőpontot azt hiszem apukám halála jelentette. Na de mi tévő legyek ha nincs hegy, de még egy árva sárkány sem? Mintha a hamvakkal együtt az összes erőmet elfújta volna a szél. Már nem volt miért erősnek lenni. Magam maradtam a saját démonjaimmal. Mélypont és mozdulatlanság. Csupán árnyéka voltam az aktív cselekvőnek, de még talán az árnyéka sem. Azt gondoltam, hogy a gyászfolyamat részeként elfogadható, ha valaki depresszív tüneteket produkál és izolálja magát. De jól tudtam, hogy ez nem az. Ez a harc már sokkal régebben elkezdődött. Magammal. Persze nincs ebben semmi különös. Hisz sokkal könnyebb kifelé harcolni, problémákkal, élethelyzetekkel megbirkózni, mint a saját belső csatáinkat megvívni. De túl régóta menekültem. Elég volt. Most már nem kerestem több kibúvót, feladatot, sem csodamódszert, amivel megváltoztathatom az életem.

Kész voltam rá, hogy alámerüljek és szembenézzek azzal mi áll az önszabotázs mögött. Hogy szétszedjem és újra összerakjam magam. Lehetőleg egy olyan kombinációban, ahol kevesebb az ítélet és több a megértés magam felé.

Ehhez a folyamathoz a pszichoterápiát hívtam segítségül. Egy kiváló szakember kíséretében vágtam neki, ennek az izgalmas, felkavaró utazásnak a mélyebb rétegeim felé. Ingoványos talaj. Hiába szándék és a tudatosság, a szétszedés egy ponton bizony szétesés lett, aminek velejárója, hogy nincsenek fix pontok, így nincs stabilitás sem. Ebben az időszakban a terápia jelentette az egyetlen kapaszkodót. Majd jött az önkéntes munka. Azzal a céllal, hogy legyen más biztos pont is az életemben, ami segít megtartani, míg belülről is felépül ez a stabilitás. Érdekes megfigyelés volt, hogy ezt a funkciót csak azután tudta betölteni, hogy elköteleződtem. Így jutottam el a mozdulatlanságtól az aktív szerepvállalásig.

Miért éppen az értelmi fogyatékosoknak szerettél volna segíteni? Ez nem könnyű terep…
Amikor elmeséltem a barátnőimnek csak bámultak rám azzal a ‘Kláritenemvagynormális’ tekintettel és záporoztak felém a miértek. Miért ez mikor bármi mást választhattam volna? Egy pozitív környezet jobb hatással lenne rám! Csakhogy nekem ez mást jelent. Számos helyzetben tapasztaltam, hogy természetesnek veszek olyan dolgokat, amik a legtöbb embert sokkolnak és lelkileg megviselnek. Ezzel együtt még számomra is meghökkentő volt belépni az intézménybe, de a közeget nagyon hamar megszoktam. Színes, élettel teli világ, ahol mindenki másmilyen csakúgy mint a külvilágban. Pusztán annyi a különbség, hogy

a művész itt élénkebb színeket használ, így olyan erőteljes a kép, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni. Hat rád. Ha akarod, ha nem.

Nálam úgy látszik ez pozitív hatás, mert az is mosolyt varázsol az arcomra, ha csak rágondolok erre a színkavalkádra. Sok a kihívás, sokféle érzést megmozdít bennem egy-egy történés. Akkor tudatosult bennem, hogy szeretek bejárni, mikor a recepción dolgozó fiatalember megkérdezte, hogy én mindig mosolygok? Én észre sem vettem, hogy mindig így lépek be az ajtón. Furcsa volt egyébként, mert nem általánosságban, hanem konkrétan kérdezte. Tudni akarta, mit jelent a mosolyom. Miközben beszéltünk figyelte az arcom és mindig mondta, hogy ‘most mosolyogsz‘, ‘most nem mosolyogsz‘ és el kellett mondanom, hogy mikor mit jelent. Ez arra ösztönzött, hogy mélyebben is elemezzem magam és megvizsgáljam, mi van a mosolyom mögött.

Hogyan zajlik az élet az alapítványnál, és hogyan jössz ki a gondozottakkal?
Az alapítvány számára ők nem gondozottak, hanem kliensek. Egész nap valamilyen kreatív foglalkozással töltik az idejüket, ki-ki saját képességeihez mérten, majd az eladható termékeket pénzzé teszik. Részben ebből is tartja fenn magát az alapítvány. A kliensek számára tartott foglalkozások minden nap 9-től negyed 4-ig tartanak egy ebédszünettel megszakítva.

Fokozatosan kibontakoztak előttem ezeknek az embereknek a sorsai. Például Péter egy nagyon csendes fiú. Olyan, mint egy lassított felvétel. Minden mozzanat háromszor annyi időt vesz igénybe. A zsebében mindig ott lapul egy fekete magnókazetta. Ha rajzolunk a választása kivétel nélkül a fekete zsírkrétára esik, ilyenkor körberajzolja a kazettát, ahányszor ráfér a lapra, majd az egészet besatírozza. Általában nyugodt és barátságos, azonban ha feszült, nagyon nehéz rá hatni. Ilyenkor puszta kézzel összeroppantja a kazettát és apró darabokra tördeli vagy szétszaggatja a ruháját. Iszonyatos erő van benne. Egy alkalommal a kabátját kezdte széttépni. Esélyem sem volt, hogy elvegyem tőle. Próbálkoztam mindenféle trükkel, hogy kicserélem egy olyan tárgyra, amit nyugodtan miszlikbe apríthat. Semmi nem működött. Majd hosszú kísérletezés után egy tapasztaltabb kollégától jött a mentőötlet: Szandi és a Nyugi doki meg a Tinédzser L’amour. Elképesztően hatékony. Néhány perc és Pétert mintha kicserélték volna. Átszellemült arc és végtelen nyugalom. Ekkor mondtam azt, hogy többet nem minősítek semmilyen műfajt, nem tudhatom melyik zenének milyen varázsereje van. Mert van, ehhez semmi kétség nem fér.

A kliensek között van Álmos is, aki down szindrómás és őt is a végtelen naivitás és kedvesség jellemzi. Akárhányszor ránézel, felragyog az arca és bármit kérdezel, nagyon készségesen válaszol. Az egyik nap eszembe jutott, hogy kipróbálom, tud-e színezni. Rajzoltam egy felhőt, Álmos kezébe adtam egy színes ceruzát és megkértem, hogy színezze ki. Nem kiszínezte a felhőt, hanem pontokat kötött össze a rajzon! A végén a felhő tele volt vonalakkal. Úgy tűnt, hogy nagyon átgondolt koncepciója van és ráadásul még jól is nézett ki. Ezek után azzal akartam „megtréfálni” őt, hogy csak pontokat rajzoltam a lapra és hagytam, hogy ő maga kösse őket össze. Álmosról véletlenül derült ki számomra, hogy beszél. Egyszer poénból megkérdeztem tőle, hogy hány óra van, mert láttam, hogy van óra a kezén, mire készségesen felelt, hogy „Fél öt óra lesz.„

Az intézményben dolgozik Ramóna is, aki 5 percenként feltesz egy kérdést a szűk kérdés repertoárjából. Van a „Mikor lesz az ebéd?”, a „Mikor jön Áron? (megj. Áron az egyik nevelő)„, „Mikor jön az anyukám?” és még pár. Eleinte készségesen válaszoltam rájuk, de később rájöttem, hogy Ramóna igazából az összesre pontosan tudja a választ. Ezután a válaszolás helyett inkább én kérdeztem vissza, amire ő készségesen válaszolt. Talán csak arra várt, hogy valaki végre őt is megkérdezze.

Kálmán domborműveket gyárt. A legutóbbiban 3 hónap munkája van benne. Van egy alap, amire újságpapírt ragaszt, azokat kifesti, majd köteleket ragaszt rá, erre rákerül megint egy réteg újság papír, amire ismét különböző tárgyakat ragaszt. Szerintem egy modern művészeti galériában simán megállná a helyét. Kálmánnak Tourette – szindrómája van, így néha alkotás közben folyamatosan káromkodik, amivel a többieket is kiborítja, viszont azonnali pozitív hatással van rá, ha említés esik Annáról, a testvéréről, aki néha jön és elviszi őt haza.

Éva akárhányszor papírt és ceruzát kap a kezébe, D betűket rajzol sűrűn egymás mellé az egész lapra, aztán ha készen van, akkor kiszínezi a lapot. Általában nem vált színt, de ha a kezébe ad valaki egy másikat, akkor készségesen folytatja azzal. Szerintem állati jól néz ki ez az alkotás, csak kicsit oda kellene rá figyelni, amikor alkot és váltogatni a kezében a színeket. Óriási potenciál van ezekben az emberekben, ha megtalálod hozzájuk az utat.

Mi az, amire ez a közeg megtanított téged?
Nagy tanulás számomra az énhatárok kezelése ebben a nem standard szociális közegben. Elég érdekes élmény az, amikor ülsz és egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy valaki nyalogatja a karodat vagy amikor azt veszed észre, hogy valaki az asztal alatt önkielégít a kreatív foglalkozás kellős közepén. Nem akartam megszégyeníteni őt a többiek előtt, de azt sem éreztem jónak, hogy folytassa, ezért megkértem, hogy tegye a kezét az asztalra, mert látni szeretném. Persze nem tette meg. Végül megértette, hogy mit akarok tőle, amikor azt mondtam neki, hogy nyugodtan kimehet a mosdóba bármikor.

Mi az, amit kapsz ettől a munkától Hová jutottál a belső keresésedben általa?
Minden figyelmesség, amit adok nekik számít, még a legapróbb is. Nekem ez az érzés fontos. Ha valami olyat csinálok, ami jó érzést okoz nekem vagy másoknak, akkor annak van értelme.

Nem a konkrét cselekvésnek van értelme, hanem annak, amit ez kivált belőlem, vagy a másikból.

Nekem elég fontos téma a kényszer, mert úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy valami történjen, kell egy külső kényszerítő tényező és akkor bármit meg tudok csinálni. De ha én kérek valamit saját magamtól, akkor olyan vagyok mint egy gyerek, nem akarok reggel felkelni, nem akarok este lefeküdni, nem akarok tanulni, nem akarok elköteleződni, csak jól akarom magamat érezni. Olyan mintha lenne bennem egy belső hang, ami elhiteti velem, hogy az én érdekeimet képviseli. Meggyőz, hogy helyesen cselekszem, ha nem teszem magamat kényszerhelyzetbe és nem teszek semmit sem, ami nekem rossz. Pedig ahhoz, hogy eljussak oda, ahol jól érzem magamat, meg kell tenni először olyat, amitől nem feltétlenül érzem magamat jól. És ezt ez a részem nem látja. El sem tudom mondani, hogy mennyi megvalósulatlan ötlet és vágy merült már fel bennem. Mindent tökéletesen el tudok képzelni, aztán nem kezdek velük semmit, de most már elég jól látom, hogy ez a nem mozdulás sok részből tevődik össze. Ezen most úgy próbálok átjutni részben terápia segítségével, hogy közben értsem magam és összerakjam a mozaik darabkákat. Lehet, hogy az is sikerül, hogy kevésbé legyek ítélkező, ha megértem hogy miért működöm így.

Néha szeretnék felkapni egy hátizsákot és elindulni a nagyvilágba. Ezúttal nem menekülésből mint régen, hanem szabadságvágyból, felfedezni akarásból. Valahogy úgy képzelem, hogy minden ami egy hétköznapi zombi üzemmódnál a felszínen zajlik és megtölti a fejed azt egyszerűen egy ilyen utazás során elfújja a szél és mögötte meglátod azt, ami tényleg van. Nincs túlagyalás, az a dolgod, hogy gondoskodj a fizikai szükségleteid kielégítéséről, valamint, hogy eljuss A pontból B-be. Semmi több. És közben tudod látni azt, ami igazán fontos. Az érzést. Azt az érzést, amit egy találkozás, vagy tapasztalás ad és azt az érzést, amit másokban hagysz. Csak ez számít, ez marad meg, mert

minden eseményt az érzések tesznek jelentőssé. A többi szertefoszlik.

Klári jelenleg már nem önkéntesként, hanem teljes munkaidős állásban az SOS Krízis Alapítványnál dolgozik, talán még nehezebb terepen mint a fogyatékosokat foglalkoztató Alapítvány volt és fáradhatatlanul segíti a rászoruló anyákat, családokat, gyerekeket.

Nem attól vagyok valaki, hogy pénzem van, hanem az, aki vagyok, egy érték – interjú Bobák Szilvivel

Szerző: Pőcz Adriana | jún 30, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Bobák Szilvivel készítettem, akit az Integrál Akadémiás tanulmányaim során ismertem meg. Egyszer egy kollégája úgy nyilatkozott róla, hogy Szilvi a „hangulatfelelős” a csapatban – ha Szilvi jól van, akkor a többiek is jól vannak.

Rögtön a karrierje elején egy meghatározó élményben volt része, amikor belső vállalati konfliktusok miatt eltávolították vezetői pozíciójából. „Számomra ez egy óriási törés volt és utána nagyon sokáig nem mertem bele tenni magamat semmilyen feladatba teljesen, nehogy ugyanez megtörténjen még egyszer. Azt a tanulságot vontam le magamnak, hogy ha túl jó és sikeres vagyok, akkor eltávolítanak. Kettősség alakult ki bennem, mert továbbra sem tudtam a dolgomat rosszul csinálni, viszont úgy próbáltam létezni, hogy ne legyen feltűnő, hogy valamit jól csinálok.„

Ha ő nem is kereste a feltűnést, azért ő és a képességei feltűntek másoknak. 29 éves korában elfogadott egy felkínált vezetői pozíciót és ezután két és fél évig volt igazgatója egy építőipari cégnek, ahol túlnyomórészt férfiakkal dolgozott és tárgyalt. Úgy emlékszik vissza, hogy nem volt egyszerű feladat szőke, kis kosztümös, fiatal nőként helytállni a pozíciójában, főleg azután, hogy itt is belső vállalati konfliktusokkal kellett megküzdenie. Utólag visszagondolva Szilvi úgy értékeli, hogy nem állt készen erre a vezetői pozícióra. Szakmailag tökéletesen teljesítette a rábízott feladatot, de mint vezető szerinte kudarcot vallott. „A keményebb emberekkel nem tudtam egyszerűen mit kezdeni. Nem tudtam elérni, hogy megcsinálják, amit kérek tőlük.”

A felmondása után hihetetlen felszabadultság lett úrrá rajta. Ennek jegyében telt a búcsú bulija is, ahol odajött hozzá az a kolléga, aki sokat piszkálta és csodálkozva mondta neki, hogy nem is tudta, hogy Szilvi ilyen kis „emberke”. Ebből derült ki Szilvi számára, hogy a feszülések és ágálások a többiek részéről az ő saját attitűdjéből is fakadtak, mert az előző tapasztalatai alapján úgy gondolta, hogy attól lesz jó igazgató, ha komoly lesz, határozott és megközelíthetetlen. „Hát ez baromira nem működött.” – nevet Szilvi a beszélgetésünk közben. A búcsú bulin, ahol már kicsit lazább, emberi oldalával is tudott kapcsolódni a csapathoz, rájött, hogy nem a titulus vagy a pozíció megnevezése fontos, hanem hogy milyen ember belül a vezető.

A következő cégnél mindenki a főnöke volt annak a területnek, amiért felelt. Egyenrangúak voltak, külön kinevezett vezető nélkül. A kis cég ügyvezetője később a vőlegénye lett, és tőle tanulta meg, hogyan lehet csendben, mégis nagyon erősen vezetni egy céget. „A volt vőlegényemnél láttam azt, hogy a tiszteletet nem azzal vívja ki, hogy neki van a legnagyobb hangja, hogy megmondja a tutit és mindenre ő mondja rá az áment, hanem hogy egyszerűen vakon meg lehet bízni benne, mert van hite, tudása és lelke.”

A cég a gazdasági válságot nem élte túl, és a csapat szétszéledt. Mai napig hiányoznak neki a jókedvű, de szorgosan dolgozó kollégái. A kis cégből való kilépés után, ahol magas anyagi juttattatásokban volt része, egy másik cégnek kezdett el dolgozni sokkalta kisebb fizetésért. Mivel saját értékét abból vezette le, hogy mennyi pénzt fizetnek neki, elég alacsonyra süllyedt az önbecsülése és az önképe, és beletelt egy kis időbe, amíg függetleníteni tudta ezt a két dolgot egymástól. „Végül rájöttem, hogy nem attól vagyok valaki, hogy pénzem van, hanem az, aki vagyok, egy érték.”

Szilvi úgy érzi, hogy a fiatal énjéhez képest elmúlt belőle a harcosság, ha kell, meghúzza a határait, de felesleges konfliktusokra nem pazarolja az energiáját. Nincs benne megfelelési kényszer, mint az elején volt és ami jócskán aláásta a vezetői pozícióját. Régen elég volt, hogy csúnyán néztek rá, és ő majd „belehalt”. Érdekes, hogy amióta békében van magával, azóta a környezete is békében van vele. Amiben szeretne fejlődni az az én – képviselet. Odáig eljutott, hogy belül már tudja, hogy értékes a munkája és a lénye, de mi a teendő, ha ezt nem megfelelően értékeli a külvilág?„Egy skatulyából kitörni, amibe beletettek évekkel ezelőtt, mindig nehéz. Lehet, hogy nem elég érezni és csinálni, hanem el is kell mondani és képviselni kell, hogy megváltozott valami. Mert szerintem az embereket majdnem ugyanolyannak látjuk, mint amikor megismertük őket, közben pedig lehet, hogy már 20-szor megfordultak a tengelyük körül. Közép- és felsővezetőként megtanultam, hogy a tiszta kapcsolatok és a jó kommunikáció a cég sikerének záloga, és hogy a cég legnagyobb és egyben kihasználatlan potenciálja az emberekben, illetve az ő képességeik gondozásában és fejlesztésében rejlik.”

Az interjú alanya:
Bobák Szilvia, Integrál szemléletű coach és tanácsadó
http://www.bobax.hu/

A lelkesedés ereje – interjú Berki Antóniával

Szerző: Pőcz Adriana | jún 30, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút Berki Antóniával készítettem, akinek ez egyik fő érdeklődési területe a sámánok bölcsességének kutatása és tanulása. „Kiszedték a bölcsesség fogamat, úgyhogy most nem tudok nagyon mosolyogni.” kezdte az interjút Antónia és megejtett egy visszafogott mosolyt. Ez a hír így önmagában akár mindennapinak is mondható lett volna, az már viszont kevésbé, hogy a foghúzás kapcsán kiderült, hogy volt neki egy „tartalék bölcsesség foga” – egy 17-ik fog az alsó állkapcsában. A legendák szerint a sámánok mindig rendelkeztek egy extra csonttal.

Antónia a mindennapi életben ingatlanok adás-vételével foglalkozik, ebből származik a megélhetése, ami megengedi, hogy a hobbijával tudjon foglalkozni – kutatja és tanulja a sámán gyógymódokat, a sámánok életmódját, tanul kínaiul, és legújabban a szanszkrit gyógyítási rendszerének tanulmányozásába is belekezdett, valamint sámán workshopokat szervez. Magyarország, Románia és Tajvan között ingázik. Magyarországot és Romániát még csak-csak be tudja fogni a tudatom, de Tajvan számomra olyan, mintha nem is ezen a bolygón létezne, ezért kifejezetten érdekelt, ő hogyan került kapcsolatba ezzel az országgal.

Antónia egy egyetemi antropológiai tanfolyamon hallott először a Tajvanhoz tartozó Orchideák szigetén élő törzsről. A tanfolyamot egy amerikai magyar professzor tartotta, aki személyesen is meglátogatta a szigetet és együtt élt az őslakókkal, hogy jobban megismerje őket és az életvitelüket. Antónia számára csodálatos volt hallgatni, hogy ezek az emberek, hogyan találták fel magukat a szinte kőkorszaki körülmények között, hogyan kapcsolódtak a természettel, szeretett hallani a különleges képességű őslakosokról, ugyanis ott nem csak egyedül a sámán kiváltsága különleges képességekkel rendelkezni, hanem a legtöbb őslakos valamiben kivételes. „Annyira intenzív élmény volt, hogy mire véget ért a tanfolyam, az volt az egyetlen vágyam, hogy elmenjek a szigetre, találkozzak a Nagy gyógyítóval és az őslakosokkal.”

A professzor minden évben felajánlott 1 db repülőjegyet annak a jó eredményekkel rendelkező diáknak, akit kisorsolt az osztály vezetője, aki akkoriban Antónia volt. „A tanfolyam végig arról szólt, hogy mennyire fontos a hit és hogy valamiben bízzunk, és hogy a világot is az alapján tapasztaljuk meg, hogy mi a belső hitrendszerünk. Ezért én azt kívántam és azt képzeltem el, hogy magamat fogom kihúzni.” Közvetlenül a húzás előtt a mosdóban imádkozott, amikor ráeszmélt, hogy mennyire mesterséges, amit csinál. Nem igazságos a többiekkel szemben, hogy saját magának akarja a nyereményt és ráadásul még a húzás előnye is nála van. Ezért a fennmaradó időben inkább azért imádkozott, hogy bár ő is nagyon szeretne elutazni a szigetre, mégis azt kéri Istentől (vagy az Univerzumtól), hogy annak a nevét húzza ki, akinek erre a legnagyobb szüksége van, és aki a legalkalmasabb arra, hogy kimenjen. Ezzel a hozzáállással és gondolatokkal tért vissza az osztályba és húzott egy nevet, ami …. nem a saját neve volt.

A sors viszont nem hagyta, hogy csak ilyen egyszerűen lemaradjon a lehetőségről, mert az utazás előtt felhívta őt a professzor és felajánlotta neki, hogy a csapattal tarthat, ha megfizeti az útiköltségek egy részét. Így teljesült Antónia álma, hogy találkozzon a Nagy gyógyítóval. „Bár nagyon szerettem volna hinni azokban a dolgokban, amiket róla hallottam, azért mindig volt bennem kételkedés és próbáltam racionálisan megmagyarázni a képességeit. Aztán ahogy egyre több forrásból jöttek hozzám az információk, a családjától és a falubeliektől is, és én magam is megtapasztaltam, egyszer csak éreztem, hogy tényleg igaz, amit mondanak róla.”

A sámánokról szerzett mostani ismeretei alapján már tudja, hogy a szigeten élő sámán képes volt természetes módon transzba esni, ami kívülről ájulásnak nézett ki. Ha valamilyen gonddal jött hozzá valaki, akkor „elájult”, de azért előtte mindig úgy helyezkedett, hogy ne üsse be a fejét. Ilyenkor a sámán utazást tett egy másik dimenzióba és amikor visszatért, birtokában volt az az információ, amivel a problémát meg lehetett oldani. Például az egyik őslakos azzal a gonddal kereste őt fel, hogy a szomszéd ellopta a horgászbotját. A sámán transzba esett és amikor visszatért, pontosan el tudta mondani, hogy hol van a horgászbot. „Menj fel a hegyre, a majomkenyér fánál fordulj jobbra, lépjél tízet és a disznóól mögött megtalálod.” És persze a horgászbot tényleg ott volt. Ugyanígy meg tudta mondani azt is, hogy a hozzá érkező beteg meggyógyul-e vagy sem és a gyógyulás pontos időpontját is. A sámán számára nem létezett a tér dimenziója, bárhonnan a földről be tudta gyűjteni az információt, például Antónia barátnőjének halálhírét, amiről a sámán előbb tudott, mint hogy megérkezett volna a telefonos hívás. Volt a sámánnak egy nagyon praktikus képessége is, mégpedig az, hogy elő tudta idézni a napsütést, így mindig amikor Antónia gépének fel kellet szállni a szigetről, a sámán napsütötte időt teremtett neki. ” Volt olyan helyzet, hogy felnéztem az égre és azt mondtam, hogy ‘Na, Sinam Pangam Kaman, ha te ebből napot csinálsz…’ de mire felszállt a gép, mindig kisütött a nap.” Az, hogy ez nem volt véletlen akkor derült ki Antónia számára, amikor a sámán nem sokkal a halála előtt azt mondta neki, hogy most már túl gyenge és nem képes hatni az időjárásra. Ezután sorozatosan felhős, borult időben szállt fel a gép, ami egyébként jellemzőbb időjárás a szigeten, mint a verő napsütés.

A sámán szó eredeti jelentése “a tudó”, az aki ismeri a világ működését, és a szemmel látható dolgok mögé lát. Az Antónia által meglátogatott helyeken, általában mindig élt egy fő-sámán. Antónia szerint viszont, minden egyes ember sámán, tehát mindenkiben megvan a gyógyítói potenciál. Nyugati társadalmunkban viszont ez a képesség könnyedén a háttérbe szorul, lappang, ha valaki nem ápolja tudatosan. Az őslakos közösségekben lépten nyomon „tudó-ba” vagy látóba botlik az ember, ugyanis az ő érzékszerveik rendkívüli módon kifinomultak, és fejlett az intuíciójuk. Az Orchideák szigeten van például hal-látó, aki a halak nyelvét érti. Ő vezeti a halászatot, mert pontosan tudja, hogy a repülő halak hol jelennek meg, merre fognak úszni, hogy fognak fordulni, így a halra vadászó őslakosok könnyen tudják követni a rajt és kifogni a hálójukkal. Az idős emberek is birtokolják a tisztánlátás képességét, és képesek akár a meghalt őslakosok szellemeit érzékelni vagy látni.

Előszór kerül vízre a csónak, kipróbálják hogy jól siklik-e

Kérdeztem Antóniát, hogy szerinte sámánnak születni kell, vagy azzá lehet-e válni? Azt felelte, hogy mindkettő előfordulhat. Az őslakosok ha sámánná mind nem is, de könnyedén látóvá válnak, mert ezt látják az őseiktől kicsi koruk óta és akarva-akaratlanul megtanulják használni az érzékszerveken túli képességeiket. „A modern kornak az a baja, hogy ha valakivel megtörténik, hogy például szelemet lát, akkor nincs kihez fordulni. A szigeten még mindig élnek az öreg sámánok, akikhez bármikor el lehet menni válaszokért. Nálunk az a nehézség, hogy nincs központi sámán. Ilyen esetekben az emberek leggyakrabban megkeresnek egy csomó ezoterikusan gondolkodó embert, hogy majd lottó-bingó alapon valamelyik segít.„

Számomra mindig érdekes annak a vizsgálása, hogy miként biztosítanak a sámánok maguknak megélhetést. Például a szigeten élő és tevékenykedő fő sámán, akivel Antónia találkozott nem fogadhatott el pénzt, amikor sámáni feladatokat látott el. A maximum fizetség, amit kapott egy kék üveg gyöngy volt, egy marapunay, aminek szellemi értéke van, és nem biztosít megélhetést. A kifejezetten sámán feladatok az élete csak egy részét töltötték ki, ő ugyanúgy kiment a földekre vagy halat fogott, hogy megélhetést biztosítson magának, mint a többi őslakos. Számomra az a kérdés, hogy hol van az egészséges egyensúly a kettő között, mert ha reggeltől estig jönnek a sámánhoz és ő gyógyít, transzba esik, információkat hoz, akkor logikus, hogy nem marad ideje kimenni a földekre vagy halászni. Antónia azt mondta, hogy fenntartani az egyensúlyt gyakorlat kérdése és nem csak a sámánoknak szükséges ezt megtanulni, hanem mindannyian ezt az egyensúly keresést gyakoroljuk.

Megkérdeztem Antóniától azt is, hogy mi volt számára a legnagyobb tanulás, amit az őslakosoktól kapott.
„Sikavakus Weizhen barátnőmtől sokat tanultam az optimizmusról. Ő a legoptimistább ember, akivel a földgolyón eddig találkoztam. Gyakran reggel 5-kor felkel és felmegy az Imádkozó hegyre hogy lássa a napfelkeltét és imádkozik. Hihetetlen erő és szeretet van benne, pedig egyik napról a másikra elveszítette az élettársát, akit magával ragadott egy hullám halászat közben és egy telefonos csalás által elveszítette a megtakarításait is, amelyeket 10 évig gyűjtögetett. Körülbelül ebben a periódusban jelentem meg a szigeten és a veszteségek ellenére, mindig adott nekem pénzt és azt mondta, hogy azért adja, mert diák vagyok és nincsen munkám. A fizetése 20-30% adta így oda, úgy hogy otthon két gyermeke volt. Nem akartam elfogadni, de mindig megtalálta a módját, hogy nálam kössön ki a pénz. Azt mondta, hogy vegyem el nyugodtan, mert neki Isten százszorosan visszaadja.
Ha csak rágondolok kiráz a hideg, mekkora erő és szeretet van a szívében. És általában még bocsánatot is kért, hogy csak ennyit tud nekem adni, pedig a tőle kapott pénz, biztosította a két heti ellátásomat. Aztán később, amikor már kerestem visszaadtam neki a többszörösét, de azóta sem találkoztam még egy ilyen emberrel, aki a semmiből adott volna ilyen lelkesedéssel.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ha bármit kérünk Istentől vagy az Univerzumtól, akkor meghallgatásra kerül és folyamatosan jön a segítség, csak idő amíg kérésünk fizikai valósággá válik. Ez így van egy álommal, a pénzzel, a babával, álomutazással… Nagyon sokan feladják és azt gondolják, hogy nem jött össze.

Tovább kell erősíteni a hitet ilyenkor annak ellenére, hogy nem biztos, hogy vannak fizikai jelek, amik azt mutatnák, hogy a vágy teljesül. Ahhoz, hogy a dolgok teljesülni tudjanak meg kell hogy legyen bennünk a lelkesedés energiája, így sokkalta könnyebben történik minden.

A korlátaink jóval kijjebb vannak, mint amit alapból gondolunk – interjú Koltai Ákossal

Szerző: Pőcz Adriana | jún 29, 2017 | Interjúk, Podcastok

Az interjút Koltai Ákossal készítettem, aki személyre szabott túrákat szervez és vezet, amiket akár a nulláról felépít, kezdve a felszerelés beszerzése során nyújtott segítségtől, a fizikai és mentális felkészítésen keresztül egészen a csúcs megmászásáig.

„A túrázás közben késznek kell lenni arra, hogy előállhatnak olyan helyzetek, ahonnan nincs visszafordulás és mindenképpen meg kell küzdeni az akadállyal vagy a félelemmel.”

Ákos tapasztalata szerint a hegymászók nagy része a „vigyél el, intézz el mindent és én fizetek érte” kategóriába tartozik, miközben az érzelmi oldal és belső fejlődés nem nagyon érdekli őket. Néha megjelenik az ego kielégítésének motivációja is, amikor valaki azért akar megmászni egy hegyet, mert a haverja is megmászta, vagy éppen nem tudta megmászni, és ő majd bebizonyítja, hogy neki sikerül. Ákos egyik motivációt sem ítéli el, örül annak, ha felmerül valakiben a vágy, hogy nekiinduljon a mászásnak, viszont szereti és érdekli őt, ha a coaching elemek segítségével van lehetősége ezeken a motivációkon dolgozni, hogy a fizikum és a psziché párhuzamosan fejlődjenek. „A hegymászás a szépségről és az alázatról szól, nem arról, hogy jobb vagy-e valakinél. Lehet, hogy gyorsabb vagy, vagy ügyesebb, de jobb semmiképpen sem. A hegymászók gyakran nem látják, hogy mennyire borotvaélen táncolás a mászás, bármikor a fejünkre omolhat valami, ezért tisztelni kell a szituációt. Egy csúcsot meghódítani kegyelem, nem pedig teljesítmény. Örülni kell, hogy ott lehetünk, hogy megélhetjük és hogy sikerült, vagy éppen tiszteletben tartani, hogy nem sikerült és elfogadni ezt is.”

Beszélgetésünk közben elmondta, hogy a mászás azonnali visszajelzést ad arra, hogy ki hogyan bánik magával és a határaival. Az emberek hajlamosak „túltolni” a teljesítőképességüket olyan tartományokba, ahol elveszítik a kontrollt a helyzet felett. Ilyen volt például Erőss Zsolt is, erdélyi születésű hegymászó, aki első magyar állampolgárként mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Csomolungmát, viszont 2013. május 21-én a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton eltűnt. „Zsolt nem gondolt a visszaútra, úgy ment a csatába hogy vagy győzni fog, vagy meghal. Szerintem olyan hősökre van szükség, akik visszajönnek, akik megszenvedik, amit kell, megtanulják a leckéket majd tovább tudják adni a tudást. A mászás az akaratról szól, az akarásról, a korlátok állandó feszegetéséről és annak a megtanulásáról, hogy ezek a határok hol vannak, majd azokon belül kihozni a maximumot. A korlátaink jóval kijjebb vannak, mint amit alapból gondolunk. Egy túra finoman eltol az igazi határokig.”

A pszichét lehet edzeni és új működésmódra kondicionálni. „Ha a psziché gyenge, akkor ugyanahhoz a fizikai teljesítményhez több erő kell, mert a félelem és feszülés egy csomó erőt felemésztenek. Az, hogy mitől félünk és mitől nem, nagymértékben függ attól, hogy mire neveltek bennünket kiskorunkban, mennyire engedtek minket a szülők mászni és különböző veszélyekkel szembesülni. Valakiben irreális félelmek alakulnak ki és olyan dolgoktól is fél, amitől egyáltalán nem kellene, valaki pedig nem tanul meg egészségesen félni és ezzel veszélyezteti a testi épségét. A túra előtti pszichés felkészülés azért fontos, hogy ne kelljen elmenni egészen a végső határig. Mászás közben a fizikai fáradtság növekedésével párhuzamosan gyengül a psziché, mert az ember érzi, hogy fárad. A lefelé húzó spirálból van kiút:

Állj meg, figyelj magadra, kommunikáld, hogy mi van veled. A művészet azelőtt tudni megállni, hogy tényleg gáz lenne.

A pszichés felkészülés, amit nevezhetünk coachingnak is, abban is segít, hogy a hegymászó megtanulja elfogadni és kommunikálni, hogy valami meghaladja a képességeit. Ákosnak nagyon fontos az is, hogy a hegymászó csoport és a túravezető teljesen egyenrangúak legyenek, mert csak így tudják a hegymászók igazán magukévá tenni az élményt. Az, hogy ki mennyire tud aktív részese lenni az élmények nagymértékben függ attól, hogy a túravezető mit és mennyit hajlandó delegálni a saját feladataiból. Ákos a csoportot megtanítja a hegymászás közben használatos kommunikációra, az egymásra figyelésre és bevonja őket a tudásuknak megfelelő technikai dolgokba és döntésekbe is, mint például az egymás biztosításába olyan helyzetekben, ahol ez nem élet-halál kérdése. A pszichés felkészítés nem csak a túra előtt fontos, hanem a levezető fázisban is. Fontos, hogy a túra után a hegymászó integrálja magába a túra alatt megtanultakat, mert csak így tudja aktívan használni a megszerzett tapasztalatokat a mindennapi életben.

„Néha vannak utak, ahol nem érsz fel a csúcsra. Olyankor az a fontos, hogy a lehetőségekből a lehető legtöbbet kihozd és meglásd bennük a szépet. Lehet az is szép, hogy együtt nézzük a menedékház ablakából a villámlást.”

Az interjú alanya: Koltai Ákos
www.kaland-neked.hu

Egyensúly, elengedettség, egyenesség – interjú Pordán Borókával

Szerző: Pőcz Adriana | máj 4, 2017 | A nő, Interjúk, Podcastok

Az interjút barátnőmmel Borókával készítettem, akivel főleg a lovak kiképzéséről és a lovaglásról beszéltünk, aminek minden egyes része alkalmazható a saját bensőnk „kiképzésére” is.

„Az élet is arról szól, mint a lovaglás, hogy tudsz-e vezetni vagy nem, tudod- e tartani a határaidat, vagy nem, megvan-e az öröm abban, amit csinálsz vagy nincs, tudsz-e néha kiengedni, majd össze tudod-e újból szedni a szárakat és hogy mennyire sodródsz az eseményekkel. A lovak szépen megmutatják, hogy a sodródás vége általában egy kemény földet érés, ami önmagában csak egy pillanat, de egy nagyon hosszú folyamat előzi meg, aminek az esés már csak a vége.”

A továbbiakban Boróka szavai következnek:

Megyünk, MOST

A lovak nem szavakkal kommunikálnak, hanem testtel. Mi emberek annyira a szavakkal való kommunikációra koncentrálunk, hogy elfelejtjük, hogy a testünk is mozog, miközben beszélünk. Van, hogy a lovas hangjelzést ad a lónak, de közben a testével valami teljesen mást közvetít. Ettől a ló elsőre összezavarodik, majd 2-3 alkalom után rájön, hogy melyiket kell figyelni, a hangot vagy a testet. Nyilván a testet fogja választani, mert arra a lovas nem tudatos.
A lovaknál a csoportot (a ménest) a rangidős kanca irányítja, a mén pedig őrzi. A csoport vezetőjének követése azt jelenti, hogy a csoport teljesen rábízza magát a választott vezetőre. Amit a főnök mond, azt csinálják, mert az életük múlik rajta, ezért a csoport tagjai időről időre rápróbálnak a főnökre, hogy még alkalmas-e a posztjára. A lovasnak is számolnia kell azzal, hogy

a ló újra és újra és újra megkérdezi és kipróbálja, hogy még főnök-e a hátán ülő személy.

Amikor a főnök elindul, akkor a többiek is azonnal indulnak. A csoport tagjai nem maradnak ott nézelődni, vagy legelészni, mondván hogy ‘Még ezt a fűfoltot itt leeszem, menjetek, mindjárt megyek utánatok.’ Ha a vezérkanca felemelte a fejét és azt mondta indulás, akkor mindenki megy, kivétel nélkül. A lovasnak tehát elég határozottan kell tudnia kijelenteni, hogy ‘Megyünk, MOST.’

Mivel a lovak menekülő állatok, annyira éberek, amennyire mi emberek soha nem leszünk, a külvilágra irányított figyelmükkel folyamatosan az ITT és MOST-ban vannak. Ha a lovas főnök akar lenni, el kell érnie, hogy a ló figyelme rajta legyen és ne a környezeten.

Nem minden páros működik

Nem minden ember-ló párosítás működik, ugyanúgy, ahogy a főnök-beosztott párosítás sem működik mindig. Vannak olyan lovak, akik csak az erős (a végletekig tiszta és következetes) vezetést fogadják el, ebből kifolyólag nehezen csatlakoznak és csak olyan lovast hajlandóak követni, akiről tényleg úgy érzik, hogy az életüket is rábízhatják. A legnehezebb egy kemény, karakteres kancát lovagolni (átengedővé tenni), mert neki nincs szüksége vezetőre. Ő maga a vezető. Egy ilyen kancát meggyőzni arról, hogy „De neked szükséged van vezetőre – Rám!” sokszor sokkal nehezebb, mint egy mént. A legkönnyebb lovagolni a herélt lovakat, mert valahol mégiscsak csődörök, és rá lehet venni őket, hogy szükségük van vezetőre, viszont nincs meg bennük a csődörök agresszív, területvédő hajlama. Ezért a bemutatózó lovak között sokkal több a mén és herélt, mint a kanca.

A kancákkal nagyon gyakran előfordul az, hogy az ember azt hiszi, hogy vezető, de valójában a kanca sohasem adta oda neki a vezetést.

Sok mindent eltűrnek és nyugisak, mert nincs bennük a ménekre jellemző harcolós kedv, de mindig ott lesz annak a kockázata, hogy egyszer csak otthagyják a lovast a francba. Nagy türelemmel kivárják, amíg a lovas „elalszik” a hátukon, miközben az első pillanatban levágták, hogy számukra nem vezető és ők nem követik.

Dr. Gőblyös István, az ország egyik elismert lókiképzője, a kiképzés során mindig megpróbálja megérteni a ló ellenállásának motivációját. Szerinte, ha a ló nem akar valamit megcsinálni, az nem feltétlenül szól határfeszegetésről, jelentheti azt is, hogy fizikailag nincs készen a feladatra vagy egy testi fájdalom miatt nem kényelmes számára a feladat. István egyszer egy nyílt edzés kellős közepén adta fel azt, hogy a lovat vágtára sarkallja. Nem zavarta az őt figyelő nézősereg, egyszerűen kiszólt a közönséghez, hogy „Nem indul a motor. Ma ennyi tudott lenni.” Szerintem ez csodálatos! Bár nem kérdeztem rá, de nekem az volt a megfigyelésem, hogy István úgy ült a lovon, mintha neki lennének fájdalmai. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon ki fájt előbb? István ült fel a lóra fájós háttal, vagy a lónak fájt valamije, amitől István háta egy pillanat alatt bemerevedett?

A határ a kör

Amikor első alkalommal volt Boróka lova Koppány hosszú futószáron, lovas nélkül a hátán, akkor rápróbált arra ő is, hogy ki a vezető. Első körben rántott egyet, megtartottam őt, és a tudtára adtam, hogy a körből nem lehet kimenni. Második körben megint rántott egyet, megint megtartottam. Harmadik körben megcsúszott és elesett, mert rájött, hogy körön kell maradnia, nem tud elmenni, de nehezére esett megtenni, amit kértem tőle, ezért felgyorsított, hogy minél előbb túl legyen rajta. Végig adtam neki a jelet, hogy ha ott, ahol mutatom neki, lelassítana, akkor nem esne el, de eleinte nem figyelt. A határ a kör, ezen nem tudok változtatni, de az, hogy milyen sebességgel közelítse meg azokat a pontokat, ahol kisodródik vagy mélyebb a talaj, azt meg tudom neki mutatni.

Vannak keretek, amiken belül – ha megfeszülünk is – maradni kell. Viszont az, hogy ezt milyen tempóban, és hogyan tesszük meg, szabadon módosítható.

És lehet, hogy ennek a vége egy pillanatnyi túlterhelés, mert talán az segíti aznap az előrejutást, de semmi baj. Akkor a következő napot lazábbra kell venni. Így nem szakad meg a munka folyamatossága, de mégis változatos marad és nem lesz olyan megterhelő. Ha nincs lazítás, akkor a folyamatos hajtásnak nem szokott jó vége lenni. A lóban valószínűleg felmerül a gondolat, hogy „Kiteszem a szívemet, megteszek mindent, és ha ez sem elég, akkor mi az elég?” és itt már elveszik a bizalom.

A segédszárak, szíjak, zablák nem a kontroll erősítésére szolgálnak, hogy át tudjuk vinni az akaratunkat a lónál. Az veszett fejsze nyele. Ezek mind segédeszközök, amikor a ló mozgásában van valami, amin javítani szeretnénk. A segítségükkel tudjuk korlátozni vagy éppen elősegíteni a kívánt mozgást, de nem növelni a kontrollt. És ami nagyon fontos, a lóval való munkában, a lovaglásban az örömöt kell keresni. Bennem van egy nagyon – nagyon erős hit, hogy akkor van az egésznek értelme, ha a folyamat örömet okoz mindkét félnek. Vannak olyan lovasok, akiknek az uralom gyakorlása okoz örömet. „Ekkorát ugrottunk … meg akkorát … átvertem a lovat pályán.” Én nem tartozom ezek közé az emberek közé, mert tudom, hogy amikor átlép az ember a harcolásban a lóval egy határt, ott általában a ló nyer.

A lovaglás is olyan, mint a terápiás munka vagy a gyereknevelés, mert az ember közben nagyon sokat hallgat az intuíciójára. Vannak fejben eldöntött forgatókönyvek és haladási irányok, de ha nem lehet őket követni, akkor tudni kell elengedni őket. Talán Feldmár említette, hogy sokszor, amikor jön hozzá a kliens és elmondja a baját, halvány lila dunsztja nincs, hogy mit kellene kezdeni vele. Én is sokszor érzem magamat tanácstalannak, de az utóbbi időben kiépült bennem ennek az elfogadása. Ha tanácstalan vagyok, akkor várok, vagy csinálom azokat a feladatokat, amik addig jól mentek, és közben megérkezik az ihlet. Nem biztos, hogy az lesz a végső megoldás, de kapok általa egy irányt. A másik a megfigyelés. A lovakkal és a tanítványokkal végzett munkám során már abból rengeteget tanultam, hogy figyeltem őket – a mozgásukat, a reakciójukat, hogy hol hibáznak és miben ügyesek, stb. Ez a folyamatos megfigyelés a saját lovaglásomra és test-tudatomra is óriási hatással volt.

Verseny, teljesítmény, gyakorlás

A rossz versenyorientált mentalitás az, amikor jelen van egy sürgetettség a feladat végrehajtását illetően, és a kiképző valójában nem kíváncsi arra, hogy a ló készen áll-e a feladatra vagy sem. Feladat van, amit végre kell hajtani, ha törik, ha szakad. Vannak kiképzők, akik kifejezetten ellenzik a lovak versenyeztetését, mert a verseny gyakran betolja a lovakat egy olyan panelbe, amire nincsenek készen. Mindegy, hogy a versenyt megelőző hetekben a ló vagy a lovas milyen állapotban volt, a versenyre készen kell lenniük. A díjlovaglás egyik rossz iránya, amikor a ló figyelmes és precíz tornáztatása helyett a jelekre végrehajtott feladatok lesznek fontosak. Nem azon dolgoznak, hogy a ló elengedett és valóban együttműködő legyen, hogy egyenesre legyen igazítva, vagy hogy jól reagáljon a segítségekre, hanem egy feladatsor tökéletességig való gyakoroltatása a cél.

A lovardába egyszer egy elismert német lókiképző hölgy érkezett, akitől az egyik tanítvány megkérdezte, hogy mit tegyen, ha a ló hátralépésben mindig elferdül befelé? A kiképző hölgy azt válaszolta neki, hogy gyakoroljon többet és nyomja erősebben a csizmájával a lovat azon az oldalon, amelyik oldalra a ló kitér. Én meg, amikor hallottam ezt a sztorit, azt gondoltam: „Hogy mit csináljon? Hát szálljon le a lóról, dolgozzon földről egy kicsit! Miért gyakorolnának többet? Hiszen a lány nyilván a legjobb tudása szerint gyakorolt, és ez szemmel láthatóan nem működik. Akkor legyen valami más. Azt ne csinálja, ami eddig sem működött, mert csak rosszabb lesz a helyzet!”

Az öröm mint iránytű

Volt idő, amikor én is elhittem, hogy a feladatot tanítjuk és nem a lovat képezzük. Ennek az lett a vége, hogy a ló hátáról egyenesen nekirepültem egy fa oszlopnak, amikor a ló a százhússzor végigcsináltatott feladat után megelégelte a „kiképzést”. Túltoltam őt. Sem én, sem ő nem voltuk fizikailag készen a feladatra. Nem tudtam, hogyan készítsem őt fel, ezért hittem az edzőknek és az lett a vége, hogy nyekkentem egyet az oszlopon. Ott akkor befejeztem ennek a lónak a lovaglását, nem az esés miatt, hanem azért, mert már nem volt öröm a folyamatban. Ami rossz volt az elején, az az idő múlásával csak még rosszabb lett. A sérülés nyom nélkül elmúlt, viszont lélektanilag az eset egy mérföldkő volt. Azt mondtam magamnak, hogy „Na, ezt soha többet. Ha nyeregből nem vagyok képes jól motiválni egy lovat, akkor nem ülök rá, mert akkor a tudásom kevés ahhoz, hogy mindkettőnknek örömet okozzon a közös munka. Az öröm olyan, mint egy iránytű. Ha az elvész, akkor valami nem stimmel.” A mai tudásommal másképp dolgoznék azzal a lóval, és más döntéseket hoznék. De akkor ott tartottam, és úgy éreztem, az volt a maximum, amit tenni tudtam.

Tanulás és tanítás

Csak az elengedett, nyugodt ló van olyan állapotban, hogy bármi újat tanuljon (megj. ez az emberekre is igaz). Ezt az egyszerű szabályt nagyon könnyű elfelejteni és helyette átmenni hatalmi játszmába. Azt látom, hogy tökéletesen kiegészíti egymást az, amit a terápiában megtapasztaltam, és az, amit a lovas múltam során megtanultam. A terápia tanított meg kezelni a játszmákat, a türelemre, a figyelemre, hogy képes legyek korrigálni a viselkedésemet a finom jelzések alapján és kezelni az agressziómat. Emlékszem, hogy amikortól úgy éreztem, hogy meg tudom tartani magamat a lovon, kifejezetten az agresszív és türelmetlen lovasok közé tartoztam. Aztán kimentem Amerikába és ott leesett az állam, amikor a mesterem azt mondta, hogy „Horse must respect human.” (A lónak tisztelnie kell az embert.) Öreganyám korabeli nők jöttek, hogy szeretnének lovagolni tanulni – és azokon a lovakon tudtuk is őket tanítani. Az a 10 hónap igazi mérföldkő volt a „lovas gondolkodásomban.

Igen, vannak büntetések, de az IDŐPONT, amikor büntetsz, az a művészet! Inkább el kell engedni egy büntetést és beismerni, hogy lassú voltam, mint rossz időben büntetni. A lovak rendkívül kemények és következetesek a főnök-beosztott viszonyban és sohasem várják meg, hogy valaki átlépje a határukat. Azonnal „büntetnek”, ha határátlépés történik és ezért nem frusztrálódnak.

Nem várják meg azt, hogy a másik olyan nyomást helyezzen rájuk, amiből már csak a rúgással lehet kiszabadulni.

Abban a pillanatban jeleznek, ahogy a másik átlépte a határt. Az emberi viszonyokban is ez lenne a felnőtt hozzáállás, hogy amint a másik átlépte a határt, te azonnal képes legyél jelezni, mert ott még nincs frusztráció, ott még képes vagy türelmesen, higgadtan, mosolyogva közölni, hogy „ácsi„.

Tiszta tükör

Viszonylag új irány a ló mediálta pszichoterápia, kifejezetten vezető beosztású embereknek. A lovak nagyon jó tükrök, mert azonnali, nagyon pontos, és nem érdekorientált visszajelzést adnak az ember viselkedésére.

Minél magasabb szinten van egy ember a szervezetben, annál érdekorientáltabbak a hozzá eljutó információk, tehát minél magasabban van valaki, annál kevesebb tiszta és őszinte, valódi visszajelzés jut el hozzá.

Az énképünk egy részét a visszajelzésekből építjük fel, ezért egy bizonyos szint után a vezetők elveszítik a kapcsolatot a valósággal. A lovakat egyáltalán nem érdekli, hogy ki melyik cég vezérigazgatója. A ló mediálta pszichoterápiás képzésen sokszor „csak” annyi a feladat, hogy az ember keresztülvezesse a lovat egy akadálypályán. Nyilván lesznek olyan helyek, ahol majd a ló nem akar átmenni és a vezetőnek kell valahogy motiválni őt a továbbhaladásra, vagy lehet, hogy éppen a vezető nem tud majd átlépni valamilyen akadályt. Ezek a képzések azoknak érdekesek, akik nem lovasok, mert egy lovas ember már ismeri a ló mozgását és tudja, hogyan kell tartani a határokat, de egy olyan embernek, aki lovat csak képről látott vagy a nagymamánál, annak egy nagyon tanulságos élmény, ha hirtelen kap a kezébe 600 kilót, hogy vezesse.

Egyszer egy német kiképző hölgy azt mondta nekem, hogy remek munkát végzek a lovakkal, de mindig nagyon erősen kontrollálom őket. Javasolta, hogy néha hagyjam, hogy a ló elmenjen tőlem, majd hívjam vissza, és legyen lehetősége visszajönni. Féltem attól, hogy ha elengedem őt, akkor nem fogom tudni visszahívni és ezzel tönkremegy az egész addigi munkám. Abban a helyzetben megértettem azokat a szülőket, akik nem merik elengedni a gyerekeiket, mert félnek, hogy nem jönnek vissza – vagy azért mert baleset éri őket, vagy azért mert tartanak attól, hogy szülőként nem végeztek jó munkát és a gyerek nem kapott olyan alapot, amitől vissza akarna jönni. Persze hülyének sem kell lenni, nem a nagy pályán kell elkezdeni a gyakorlást, mert ott elsőre biztos nem jön vissza, és akkor tényleg oda az addigi munka. Olyan pályát kell választani, hogy ne tudjon elmenni olyan távolságba, ahol már nulla ráhatás van, de mégis van szabadsága. Ha először kisebb térben működik az elengedés és visszahívás, akkor némi gyakorlás után az eggyel nagyobban is fog, és így lehet szépen nagyobbítani a pályát. Ez a módszer a nyeregből végzett munka esetén is működik – figyelem és fokozatosság – így senki sem stresszel.

Nekem arra kell figyelnem, hogy amikor kicsiben kezdek, akkor nagyon gyakran bejön a versenyszellem. „Itt a kicsi pályán szöszölök pedig már ott kéne lennem! Ugorjunk nagyobbat!” Aztán úgy jár az ember mint Neo a Mátrixban, hogy szétlapul az aszfalton. Senkinek sem sikerül elsőre, még a kiválasztottnak sem.

Nem tudja magát az ember jobban tolni, mint amire a belsője készen áll.

Ezt a fajta türelmet is tanítják nekem a lovak. Az ember lelke is ezek szerint az ősi törvények szerint működik. Lassan arra kell rájönnöm, hogy valójában mindig minden pillanatban az elérhető maximumomat nyújtom – csak ezt nagyon kevésnek tudom néha érezni. És igazából a „belső hajcsár” is rendben van, különben mitől állnék fel újra meg újra és keresnék újabb és újabb megoldásokat?

« Régebbi bejegyzések

Újabb bejegyzések »