Szex és pszichoanalízis – megnéztük a filmet

Szex és pszichoanalízis – megnéztük a filmet

Tegnap elmentünk megnézni a Szex és pszichoanalízis c. filmet. Szeretek olyan filmeket, ahol látszik a segítő szakember „másik oldala” is, nem pedig csak az, ami az ülések alatt, ahol ő alapvetően a kliensért van ott, a kliens kap teret arra, hogy megosztja magát, és hogy kifejezzen akár nehéz érzéseket is. Ennek a filmnek a kliens főszereplője Margot, aki színésznő, és azért keresi fel Sibylt, a pszichológusnőt mert teherbe esett egy színész kollégájától, akivel éppen forgatnak, és aki mellesleg a producer hölgy pasija.  Na, és ez még csak a film kezdete 🙂

A gyerekek nem mindig azzal az apával nőnek fel, akitől megfogantak, a hűség nem mindig tart a sírig, a függőségekbe vissza lehet esni, hiába mászott ki belőlük valaki, előfordul a szex olyan személyekkel, akikkel erkölcsi szempontokat figyelembe véve inkább nem kellene szexelni, és megszegünk olyan szabályokat, amikről a megszegés pillanatában tudjuk, hogy nagyon nem kellene megszegni őket, mégis megtesszük… Hát, Sibyl élete is pont ilyen. A film utolsó képkockája után egy nyugtalan érzés maradt bennem, ahogy ültem a mozi kényelmes székében. Azt hiszem annak a nyugtalansága volt bennem, hogy tudom ilyen is az élet, ami a filmben látható, ilyen érzések is tudnak bennünk lenni, és hogy ennyire kacifántos is tud lenni a szerelem/vonzódás, ami sokszor áthágja a józan ész határait.

Sibyl életére kívülről simán rá lehetett volna húzni egy elvárást, hogy a pszichológusnak milyennek kellene lenni, hogyan kellene viselkedni, milyen határokat nem szabadna átlépni. És értem is ezeket a szabályokat, de valahogy nagyon „életszerű”, emberszerű volt az, ahogy Sibyl ezeket sorra áthágta nagyon hitelesen. Látni őt kilengeni egy ilyen széles skálán nekem engedélyt adott végső soron szembesülni a saját árnyas részeimmel, amik hajlamosak démonizálódni és óriási méreteket ölteni pusztán azért, mert igyekszem őket a normalitás álcájával lefedni. Mindenféle más is normális bennünk, nem csak az, ami társadalmilag elfogadott.

2-3 évvel ezelőtt írtam egy regényt, talán lektűrnek neveznék a könyves szakmában. Ez az egyetlen eddig befejezett regényem, és valamiért azóta is utálom. A „felszínes” szóval illettem és úgy gondoltam, hogy a felszínesség biztosan attól állt elő, mert nincs még elég tapasztalatom ezen a téren. Ez is igaz lehet, de a Szex és pszichoanalízis megnézése után arra jöttem rá, hogy nem mertem közel menni a saját szereplőim negatív – nehéz – maguk által sem elfogadott tulajdonságaihoz. Ettől lett a regény felszínes. Azon a szinten igyekeztem maradni, ami még vállalható, amihez még tudom adni az arcomat, amit „normálisnak” tituláltam. Mintha kihagytam volna a regényből a sót, vagy valamilyen fűszert. Egyel jobban kellett volna akarnom megismerni a saját szereplőimet, és akarni velük barátkozni annak ellenére, hogy a felettes énem szempontjából egész egyszerűen vállalhatatlanok.

Sibylt lehetne gondolni a segítő szakemberek rémének, nekem viszont nagyon tetszett a karaktere, talán az ellentmondásossága miatt. Az, ami önmagamban nem elfogadható, egy ilyen karakter láttán (még akkor is ha csak kitalált figura) eggyel jobban elfogadhatóvá válik. Nekem ez volt a film legnagyobb értéke.

Random trips October – októberi felfedező túra II.

Random trips October – októberi felfedező túra II.

A legutóbbi bejegyzésemben megígértem, hogy még jövök és befejezem a mesélést a maradék októberi kiruccanásról. Elsőként jöjjön a World Press Photo kiállítás a Néprajzi múzeumban. A kiállítás a „Merre tart a világ?” címet kapta, ami nagyon lehangoló fantáziákat ébresztett bennem a bemutatott fotók tükrében. A kiállítás után rájöttem, hogy számomra sokkalta konstruktívabb és előremutatóbb lett volna, ha a cím inkább „Ilyen a világ most”, vagy „Milyen volt a világ 2016ban és mit akarunk milyen legyen ezután?”  151 riportfotó került bemutatásra, amelyek az elmúlt év eseményeit mutatták be és amelyeket 80 408 beküldött képből válogattak ki. Az Indexben megjelent cikk a fotókiállításról elmondja, hogy „idén sem finomkodtak az év képeivel”. Hát tényleg nem… és ezzel nem csak a fotók kegyetlenségeket bemutató képeire gondolok, a merényletekre és robbantásokra, hanem a világ eldugott pontjain élő emberek életeire is, amikről regényeket lehetne írni.  A fotók megnézése után rájöttem, hogy nagyon szűk képet nézek a világból és iszonyatosan sok minden elkerüli az észlelésemet, ahhoz képest, mennyire sokszínű az emberiség.


Photo by Matthieu Paley

A kiállítást Budapesten egy fekete-fehér fotóval hirdették, amelyiken 4 kislány támaszkodik a falnak, lábujjhegyen állva, mintha széken ülnének, csak éppen a szék nincs alattuk. Ez a fotó a kemény tornász edzések világát mutatja, amelyikbe nagyon fiatalon kerülnek bele a csemeték. A gyerekek arcát nézve rögtön eszembe jutottak saját gyerekkorom nehéz pillanatai. A röplap borítóján pedig a díjnyertes fotó látható, amelyiken öltönyös férfi mutat a magasba az egyik kezével, a másik kezében pisztoly van, mellette pedig egy másik öltönyös férfi fekszik a földön. Ez a hírkocka kimaradt nekem a világ eseményeiből 2016ban…  A képen Andrej Karlov, orosz nagykövet meggyilkolása látható, miután megnyitott egy képkiállítást az ankarai Kortárs Művészeti Központban. A merénylő Mevlut Mert Altintas rendőrtiszt volt és a merénylet után őt magát is lelőtte a helyszínre érkező rendőrség. A kiállítás, amit éppen megnyitottak címe „Oroszország török szemmel – Kalinyingrádtól Kamcsatkáig”. És bár elég bizarr módon, de beleillik szervesen a kiállításba a merénylő is, aki szintén török szemmel adott hírt Oroszországról, megtorolva az Aleppóban történteket. Nem figyeltem a híreket, nem tudom pontosan ki – mit csinált Aleppóban és miért, tehát biztos sok összefüggés kimarad nekem ebből, viszont maga a fotó kétségkívül valami nagyon mélyre mutat rá. És bár a World Press Photo eredményhirdetése után az egyik zsűritag rögtön el is határolódott ettől a nagydíjas képtől, mondván, hogy nincs rendjén, hogy a pályázat hatvan éves történelmében harmadik alkalommal nyer gyilkosságot ábrázoló kép, mégis úgy érzem a kép egy fontos üzenetet hordoz, és nem „bulvár kép” jellegű.  Hordozza az erőszak erőszakot szül üzenetet, beszél Oroszország, Törökország, Szíria, a merénylő és a nagykövet sorsáról is, amiből a fotó csak egy pillanatot örökít meg, de ez mögött a pillanat mögött egy sokkalta tágabb kép húzódik és egy mélyebb múlt. Furcsa látni a fotó hátterében az épületeket, gyönyörű dísztereket, békésen lovagló embert ábrázoló képeket a falon, amelyek előterében megtörténik az erőszak. És ugyanez igaz Aleppóra, vagy bármilyen más városra is, ahol háború folyik. A békés tájat egyszer csak feldúlja az erőszak és a templomok, lakóházak, macskaköves utcák színterévé válnak ugyanannak, mint ami a díjnyertes fotón is látható, úgyhogy azt is mondhatnánk, hogy kortárs módon a merénylő összesűrített nagyon sok mondanivalót ebbe a jelenetbe, amit egy fotós megörökített. Kép a képekben.


World Press Photo by Burhan Ozbilici

Maga a tett nem ébreszt bennem morális kérdést, hogy helyes vagy helytelen-e az, ami történt, hogy szabad vagy nem szabad ilyet tenni. Ha én lennék a helyszínre érkező rohamegység vezetője, a földön fekvő meggyilkolt férfi pedig az apám, akkor lehet gondolkodás nélkül kiadnám a parancsot, hogy lőjék le a merénylőt mint egy kutyát. Mert számomra a kiállítást megnyitó ember nem egy férfi lenne, aki Oroszországot képviseli, hanem egy ember, aki ölelt, nevelt, velem együtt nevetett, és az életemet köszönhetem neki. Ha pedig a merénylő férfi anyja lennék, akkor kétlem, hogy a tette súlyossága ellenére meg tudnám veregetni az őt lelövő tisztek vállát, hogy jó munkát végeztek és igazságot szolgáltattak. És az is lehet, hogy meg tudnám veregetni …. ki az isten tudja. Azt érzem, hogy minél több szemszöget tudok felvenni egy adott helyzet vagy ember szemlélésében, annál kevesebb kapaszkodót találok annak elítélésére, bármit is cselekszik.

A fotó félelmet is ébreszt bennem. A csontomig hatol az a fantázia, hogy „mi van, ha engem is így akármikor lelőhetnek?” És ez a kérdés nem szól másról, mint a halálfélelemről (ugyanarról, amiről az előző bejegyzésben is írtam) és egyáltalán nem kell, hogy lelőjenek, ugyanis a halálunk egy tény, teljesen mindegy milyen formában történik. A másik része a félelemnek pedig abból származik, hogy bár én nem ragadok fegyvert, de bennem is megvan a kegyetlenség. Más formákat ölt, máshogy mutatkozik meg, néha még álarcot is visel, hogy ne ismerjem meg, de meg van bennem. És ezzel nagyon nehéz szembesülni.

Igaz az is, hogy a háború szörnyűségei túl messze vannak tőlem ahhoz, hogy megértsem mi is történik ott igazán. A BBC-n a fél világ meg tudja nézni, mi megy Szíriában, vagy a Facebook tud róla tudósítani, de az egyáltalán nem ugyanaz, mint ott lenni. Azt csak az érzi, aki ott van, én meg egy dobozból nézem, tisztes távolságból. És kurvára nincs bátorságom odamenni! Tegnap a szívinfarktust hozta rám egy csöves, aki a hármas metró aluljárójában hátulról odalépett hozzám és fojtott hangon pénzt kért tőlem. Hol van ez ahhoz képest, hogy valaki fegyvert fogna a fejemhez?

Kicsit messzire elkalandoztam a fotó kapcsán… de azt hiszem, hogy ugyanaz az érzés ébred bennem, mint amit az elején is megneveztem, hogy „ez van” és ez alatt nem a legyintést értem, hanem az éber meditatív figyelmet, ami nem menekül, hanem megtartja a fókuszt valamin és hagyja, hogy az a valami legyen. És hogy hová tart a világ, ha egy ilyen fotó díjazott lett? Nem tudom. És azt se tudom, hogy van-e bennem annyi bölcsesség, hogy kitaláljam, hogyan lenne a világ jobb, azt a szándékot viszont tisztelem magamban, hogy a magam módján, a saját utamat járva, próbálok tenni azért, hogy jobb legyen. Néha csak annyival, hogy egy útkereszteződésben ácsorgó koldus kezébe pénzt nyomok. Jobb lesz-e ettől a világ? Kitudja, de nekem jó érzés.

Egyébként meg hihetetlen, hogy a fotósban volt annyi bátorság, hogy a lövöldözés közben, képsorozatot készített róla! Ezt sem tudom igazán elítélni. Lehet, hogy a kamerán keresztül ugyanaz a meditatív szem nézett keresztül, aki ránéz arra, ami van. Semmissé vált volna az esemény,  ha a fotós nem örökíti meg? Ha senki sem szerez róla tudomást? Akkor meg nem történtnek tekinthetnénk? Könnyebb lenne a világ lelke tőle? Valószínűleg ‘nem’ a válasz. Érdekes tény, hogy amikor először láttam ezt a fotót, azt gondoltam, hogy megrendezett fotó, vagy Photoshoppolt, vagy esetleg valami színdarabból van, annyira valószínűtlen volt, hogy ez a valóság legyen. Ugyanezt gondolta a fotót készítő fotós is Burhan Ozbilici, aki az első pillanatokban azt gondolta, hogy a fegyvert előrántó férfi a bemutató része.


Photo by Elena Anosova

És hogy szót ejtsek a többi fotóról is.  A kiállított fotókon láttam többek között rugby focistákat magas sarkú csizmákban,  egy elszigetelt amerikai komúna boldog életének pillantképeit, katonák elől menekülő embereket, halottakat pár perccel egy pokolgép robbanása után, bizarr panda maszkban lévő japán zoológust, miközben visszaenged egy pandát a vadonba, sírós kislányt egy ház előtt állva, egy lányt az ablakban ülve valami romtelep kellős közepén, teniszlabda után vetődő játékost, szarv nélküli orrszarvút, a börtön mocskában fetrengő férfiakat, méltóságteljes csendességben álló afroamerikai nőt talpig felfegyverzett katonák előtt … Egy idő után éreztem, hogy fel sem fogom igazán ezeket a fotókat. Megfagyasztva egy fotóba látom más emberek életeit, akik testközelből áttélik a halálfélelmet, a kilátástalanságot, a pánikot, a szűkösséget. Sokukon látszott, hogy nem egy időpillanatról van szó, hanem hogy EZ AZ életük.

Talán jó lett volna, ha áthozzák a Szent István Bazilikából ide a Néprajzi múzeumba azt a mécses állványt, ami a bazilika padsorai mögött van és ahol 200 Ft adományért gyertyát lehet gyújtani. Körülbelül ez jut eszembe a fotókba fagyasztott sorsok láttán.

A fotó kiállításon, egy külön helységben, meg lehetett tekinteni Máté Bence „Láthatatlanul” című természetfotó kiállítását is, aki az idei World Press Photo versenyen szintén díjazott volt. Furcsa disszonanciát okozott bennem egymás mellé állítani az állatok világát az egyik teremben, és az emberek világát a másikban. Mindkettőben volt kegyetlenség, halál, ölés, az állatok is ölnek és mégis az emberek világa valahogy más volt, sokkalta komplexebb, sokkalta szövevényesebb. Más kihívásokat tartogat. Bármennyire is azt akarom leegyszerűsítve mondani, hogy az állatok mennyi mindenben sokkalta jobbak mint mi és menyire sokkalta jobban élik az életüket nem tudom ezt mondani, mert mi nem vagyunk állatok és nem állati elmével élünk. Az emberi elme pedig más kihívásokat tartogat. És az, hogy kinek mit hogyan és mikor kell megtapasztalni a sorsa által, ahhoz most nagyon érdekes olvasmány volt a Karma killer könyv (vagy hangoskönyv a Youtube-on). Ajánlom.

Az idei World Press fotók megtekinthetőek itt: https://www.worldpressphoto.org/

Random trips October – októberi felfedező túra

Random trips October – októberi felfedező túra

Október elején kezembe került az INFO ingyenes magazin, amelyik listázta az októberben történő programokat Budapesten és közvetlen környékén. A programok különböző irányultságúak: gasztro, szórakozás, trend, kultúra, életmód, utazás. Valahogy az egész magazin számomra iszonyatosan érdekes lett, nem csak a programok miatt, hanem maga a magazin is nagyon igényesen van elkészítve. Az első dolgom az volt, hogy átolvastam az egészet Atól-Zig. Aztán eszembe jutott, hogy kipróbálom „az összes” programot. Tudtam, hogy az összes nem fog összejönni, de akkor legalább annyit, amennyi az időmbe belefér. Nagyon izgi volt ezt csinálni, ugyanis a „minden elve” alapján olyan programokra is elmentem, amiket magamtól nem választottam volna. Megosztok pár programot, amikre így eljutottam és azt is, amit ott találtam.

Október 12-15. között volt az Étteremhét. Ezen a héten körülbelül 70 étteremben lehetett enni 2 vagy 3 fogásos menüket olcsóbban, mint amennyiért egyébként kínálják őket. Nagyon hosszas, éjjelbe nyúló keresés után végül döntöttem a SPOON étterem mellett, amit már nagyon sokszor nézegettem kívülről, ahogy ott lebeg állandóan a Dunán, a Vigadó tér kikötőjében. „Csak úgy” nem ülnék be, de most hogy volt az étteremhét, gondoltam kipróbálom. Annyit- annyit sakkoztam ezen, hogy végül nem mentem el, de egy értékes felismerés is párosult ehhez. Az első kerékkötő gondolat az volt, hogy „nem illek oda„. Elképzeltem, hogy ez biztos szuper luxus étterem, ahová szuper luxus emberek járnak, én pedig nem vagyok ezen a szinten és rosszul érezném magamat ott. Ennek mentén az 5 000 Ft-os 3 fogásos menü is egyre drágábbnak tűnt, mintha virtuálisan nőt volna ennek a számnak a súlya és az értéke, míg végül csillagászati összegnek tűnt. Azt viszont tisztán láttam, hogy bár vágyom rá nagyon sokszor, hogy szép éttermekben egyek, finom ételeket a bensőm nincs ráhangolódva erre és azért nincs jelen ez az életemben (illetve csak nagyon ritkán). Sokkalta jobban rá vagyok hangolódva a gyrosra, a hamburgerre, a pizzára, a kínaira és a kifőzdékre, amik jobbik esetben anyukám által is főzött ételeket kínálnak, bár azok legtöbbször csak úgy néznek ki, de ízben meg sem közelítik azt. És egyébként nem is tudom, hogy a SPOON olyan-e, mint amilyennek elképzeltem, csak a képek alapján alkottam róla egy fantáziát… Az is feltűnt, hogy az étel mégsem annyira kardinális kérdés számomra, mint amilyennek gondoltam, mert nem voltam hajlandó 5 000 Ft kiadni érte. Tehát az én érzelmi határom valahol máshol húzódik meg az igényes étel kapcsán. Na ennyit a gasztronómiáról. Most már tudom, hogy miért nem teljesült eddig az a vágyam, hogy igényes éttermekben egyek rendszeresen. Kicsit finomhangolni kell még hozzá a bensőmet. 

Aztán október 13-15. között volt a Kürtöskalács fesztivál a Gesztenyés kertben, a MOMnál. Erről az volt a fantáziám, hogy biztos lesz pár stand, mert hát hová lehet fokozni a kürtöskalács kérdését? És bakker, ez egy eléggé nagyszabású rendezvény! Ettem egy kürtöskalácsot, amit csillió helyen árusítottak mindenféle kivitelezésben és ízben, fagyival töltve, csokival leöntve, színes cukorkákban meghempergetve, sima fahéjasan, vaníliásan, diósan …. és még sorolhatnám. Lehetett kvízben faszenet nyerni, hogy otthon is jól menjen a kürtöskalács sütés, lehetett saját kürtöskalácsot egyedül megsütni. Szóval nagyon színes és ízes rendezvény volt.

És akkor jöjjön ehhez egy kis tudattágítás. A kürtőskalács az erdélyi magyarság, különösen a székely vidék kedvelt süteménye: egyszerre székely, erdélyi és magyar. Az egyik első ismert receptje gróf zabolai Mikes Mária 1784. évi erdélyi szakácskönyvéből származik. Arról, hogy mikor és hogyan keletkezett létezik természetesen egy egészen a honfoglalásig visszanyúló történet, amely szerint a portyázó magyarok, ha lisztet és tojást zsákmányoltak, tésztát gyúrtak belőle, majd ezt kürtjeikre csavarva megsütötték a tábortűznél. Egy másik verzió szerint pedig a kályhacsőről kapta a nevét, hiszen Székelyföldön a kályhacsövet kürtőcsőnek nevezik. A leleményes székely a keményfa parazsát, amit a főzéshez és melegedéshez használt, még valamire fel akarta használni, ezért az izzó parazsat kivették a kályha tetejére, vagy a kemence elé, és ott a parázs fölött forgatva sütötték meg e finomságot. Talán mindkettő sztori igaz egyszerre 🙂

Október 14.-én a Zöldgömb fesztiválon vettem volna részt, hogy a környezetvédelemről és „zöldségről” okosodjak, ehelyett ezzel teljesen összhangban Anita barátnőm megkérdezte, hogy van-e kedvem túrázni a Rámszakadékban. Úgy éreztem kimenni a természetbe lesz a tényleges Zöldgömb fesztivál nekem. Nagyon sok mindenről beszélgettünk, nagyon sok minden összeállt ennek mentén a fejemben. Például az, hogy azért nem tudok (akarok) elengedni ex-szerelmeket, mert nem tudom elengedni azt, aki voltam mellettük. Nem találom a módját, hogy olyan értékesnek érezzem magamat, mint mellettük éreztem magamat. Aztán felevenedett az az archetipikus történet, ami megjelenik a Jégvarázs-ban is, Elza személyében, aki félelmében használja az erejét és ezzel károkat okoz, majd magát okolja, visszahúzódik a világból, inkább nem is akarja használni az erejét egyáltalán. És ez tényleg nagy dilemma, amikor az erőnk balul sül el és „visszahúzzuk” szinte teljesen, mert negatív visszajelzést kaptunk rá. Hosszútávon ez viszont elszigetelődéshez vezet, az áramlás gátlásához, ahhoz, hogynem tudnak kibontakozni a képességeink. Újra meg kell próbálni varázsolni és addig tanulni és barátkozni az erővel, amíg azt konstruktívan nem tudjuk használni. Meg kell tanulni megülni a sárkányt. Bennem ez ilyen szimbólum rendszerben jelenik meg.

Az október 15-ke extra telített volt. Ezen a napon volt a Fittparádé a MOMSport-ban, a Vegan Sunday piac és a Víg özvegy a budapesti Operettszínházban. Hát ezekről mind ódákat tudnék írni, de megpróbálom kivenni a számomra fontos részeket. A Fittparadé volt az igazi tudatfeszegető számomra, mert a testépítő világ valahogy nagyon távol áll tőlem, itt pedig koncentráltan a testen volt a hangsúly, annak szépségén, kigyúrtságán, szabályosságán, ügyességén. Láttam a rúdtánc verseny egy részét. Ott az egyik versenyző „Mónika” szavai szólítottak meg: „Nem is a verseny a fontos, hanem az odavezető út, és ami utána van.” Voltak versenyzők, akiktől odaszögelődtem a székhez és iszonyatos erős lett a fókuszom. Úgy éreztem, hogy valószínűleg ez azért van, mert maga a versenyző is pont ugyanezt éli meg. Aztán megnéztem a férfi Testépítő bajnokságot, belenéztem a női kategóriába is, és láttam egy részét a FitMom (fit anyukák) versenynek is. Testalkatilag az anyukák és a nem anyukák között zéró különbség volt. De ezt csak margóra írom. Egyrészt nagyon távol áll tőlem ez a világ, másrészt meg láttam benne az elhivatottságot is, hogy ennyire „gyúrják” magukat ezek az emberek. Nem tudtam nem nézni azokat a testeket, amik ott mászkáltak a sportcsarnokban. Ha nem szégyellettem volna magamat, nyíltan bámultam volna őket, így csak lopva próbáltam megfigyelni egy-egy testet, amelyik elhaladt mellettem. Nem tudta nem odavonzani a szememet magához a női fenék, amire pont olyan fürdőruhát terveztek, pont úgy csillogott, pont annyit láttatott, hogy az nagyon vonzó legyen. Nem tudtam nem bámulni a férfiak kigyúrt felső testét. Viszont azt is észrevettem, hogy szinte transz-szerűen rá vagyok fixálódva a testükre és egy idő után iszonyatosan nehéz lett számomra ettől az egész légkör. Mindenesetre azt megláttam, hogy nálam ez mennyire el van mozdulva a másik irányba, hogy leesik a figyelmemről a testem. Ja, és érdekes szinkronicitások is történtek. A FitMom (fit anyuka) verseny közben elveszett egy gyerek a sportcsarnokban és a színpadról jelentették ezt ki, hogy ha valaki látja, akkor szóljon. A férfiak testépítő versenye alatt, amikor egyáltalán nem tudtam kapcsolódni ennek az egésznek a lelkiségéhez, eszembe jutott, hogy vajon milyen szemmel nézném ezt a versenyt, ha ott lenne a színpadon az apám, vagy a szerelmem? Akkor már „nem csak” a testet látnám, hanem társulna hozzá a lélek is. E gondolat után 1 másodperccel egy kislány kezdett el mögöttem skandálni: Hajrá apu! Hajrá apu! :)))

A Vegan Sunday piacot is megnéztem és meg is kóstoltam ezen a napon. Az egyetlen, ami ott feltűnt az ugyanaz a „fanatikusság” volt, mint a FittParadé versenyen, a testre való szuperkoncentrálás, de ez csak most utólag esett le nekem. Csupa bio-tej-liszt-cukor-ízfokozó-génmódosított-és még sorolhatnék ide párat mentes ételt lehetett ott enni. Az az érzetem is volt, hogy ez a mentes-fanatikusság nem az árusoktól jön, hanem a vevőktől, azok allergiásak mindenre, míg végül űrkajákat kell elkészíteni, hogy semmi káros adalékot ne tartalmazzanak. Kicsit sarkítok, ítélkezek is, de közben szörnyen sok jó dolog is van ebben a tudatosságban. Csak valahogy nekem túl koncentrál formában jött. Figyeltem azt a tendenciát magamban, hogy miközben megettem egy hiper-egészséges ebédet, utána a nap hátralévő részében csak a McDonaldson járt az eszem, és azon, hogy nekem mindenképpen kell ennem egy hamburgert az egyensúly kedvéért 🙂 Mintha lenne egy beállított szintje az „egészségességnek” bennem és a túl egészséges kaják kiverik a biztosítékot. A Vegan Sunday legszuperabb pillanata az volt, amikor megtaláltam ezt a névjegykártyát: 

A Víg özvegy több felismerést is hozott. Az egyik az volt, hogy nem kell ahhoz nagy befektetés, hogy ilyen élményekben legyen részem, mert 1000 Ft-ért vettem meg a jegyemet 🙂 A Víg özvegy után víg voltam az élménytől. Jót tesz a léleknek a kultúra. Érdekes összefüggés volt, hogy ha nagyon kisarkítom és lecsupaszítom a történést, akkor lényegében ugyanazt láttam, mint délelőtt – „kigyúrt” (de itt hangra kigyúrt) emberek mászkálnak flitters ruhákban a színpadon. Ugyanis a Víg özvegyben is a nők nagyon dekoratív, csillogó-villlogó, a női bájokat kihangsúlyozó estélyi ruhákban voltak, amik mondjuk többet takartak, mint a flitteres bikinik, de akkor is volt némi hasonlóság bennük. Oszvald Marika (aki 65 éves) még cigánykerekeket is vetett a színpadon és komolyan elgondolkodtam azon, hogy több életerő és életkedv van benne, mint bennem, aki feleannyi éves mint ő. Akármennyire is egyeztek a flitteres ruhák a két eseményben, az operett után azért lényegesen „telítetebbnek” éreztem magamat, mint a Fittparadé után, valahogy több szellemi mélység volt számomra mögötte, jól lakott a lelkem tőle.

És miközben néztem az operettet, eszembe jutott, hogy mennyire érdekes, hogy a halandósága kellős közepén az ember így szórakoztatja magát. Láttam, hogy itt vagyunk a Földön, utazva egy kurva nagy univerzumon át, egy kis golyón, amin olyan emberek élnek, akik TUDJÁK, hogy meghalnak az utazás végén és ennek fényében azt is lehetne gondolni, hogy mégis MINEK fektessünk energiát abba, hogy bármit is csináljunk és mégis… Emberek órákat gyakorolnak, kosztümökbe öltöznek, színpadot építenek, szövegeket, történeteket és énekeket adnak a szereplők szájába, a színpad alatt fahangszereken húrokat pengetnek, miközben egy seregnyi további ember mindezt türelmesen nézi egymás mellé rendezett széksorokból. Volt egy pillanat, amikor feltűnt ennek az egésznek a groteszksága és előjött a szokásos fantáziám, hogy ha most leszállna egy űrhajó és az UFOk meglátnák ezt, akkor biztos azt gondolnák, hogy az emberiség teljesen meggágyult. Majd rögtön ezután bevillant egy spirituális tanító Thomas Hübl előadása, amelyikben elmondta, hogy mindenféle külső dolgokra vagyunk hajlamosak kivetíteni a belső késztetéseinket, mint például a saját kegyetlenségünket vetítjük rá a mesterséges intelligenciára, amelyik majd uralkodik felettünk. Ekkor jöttem rá, hogy az UFO fantáziám is ilyesmi lehet, hogy a saját ítélkezésemet vetítem szegény nagyfejű lényekre, hogy majd ŐK gondolják rólunk emberekről (és ezáltal rólam is), hogy megőrültünk, visszamaradott és  csökött lények vagyunk. Pedig ezt igazából én gondolom…. senki más. És ettől valami feloldódott bennem. Az operett után kint sétálva az utcán, könnyes lett a szemem az emberi NAGYSÁG láttán, hogy a halál tudatának ellenére hajlandó táncolni, énekleni, alkotni és élni… Átfordult bennem valami és ezt többé nem gágyultságnak láttam, hanem nagyon nagy szellemi értéknek. És érdekes, hogy hirtelen az UFOkról is el tudtam képzelni, hogy ezt az értéket ők is képesek lennének meglátni. 

Budapest, Operett Színház. Lehár Ferenc:A víg özvegy. r.: Szabó Máté

Innen folytatom egy másik bejegyzésben, mert kicsit hosszúra nyúltam. Hátra van még októberből az, hogy megnéztem egy filmet, a DJANGO-t  Palya Bea koncetrjével egybekötve, az Utazás című színdarabot, A World Press Photo kiállítást (na az kurva megindító volt), egy cipő kiállítást és a magyar kultúrát bemutató kiállítást a Néprajzi múzeumban. Jövök még!

Híddal körülölelt templom

Híddal körülölelt templom

DSC_0131

Sokszor jártam az Erzsébet híd (fehér híd) melletti templom közelében anélkül, hogy különösebben szemügyre vettem volna. Gyakran néztem, miközben a buszra vártam és annyival nyugtáztam, hogy ez egy egyszerű templom, semmi figyelemre méltó nincs rajta. Ez egészen addig volt így, amíg egyszer egy napsütötte kora reggelen nem kerekedtem fel, hogy közelebbről is megismerjem. 

Varázslatos élmény volt szabadon szemlélni, mentesen attól, hogy tudományos leírást kelljen róla adnom, csak látni, ami van és megfigyelni, hogy nekem ez mit jelent.  (tovább…)

SÁBA KIRÁLYNŐJE -A TERÁPIA ÉS ÖNISMERET  HIÁNYÁNAK TRAGÉDIÁJA

SÁBA KIRÁLYNŐJE -A TERÁPIA ÉS ÖNISMERET HIÁNYÁNAK TRAGÉDIÁJA

Múlt pénteken lehetőségem nyílt megnézni életem első operáját. Goldmark Károly legnépszerűbb operáját mutatták be, a Sába királynőjét, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Négy felvonás, két rész, német nyelv, magyar feliratok. Közvetlenül a kezdés előtt elolvastam az opera cselekményét, amit röviden egy mondattal foglaltam össze Istvánnak: “Ennek sincs jó vége!” Ha valaki nem ismeri a sztorit, akkor mindjárt az elején lelövöm a poént – a végén a szerelmes pár mindkét tagja meghal egy sivatag kellős közepén. Azzal teljesen ki vagyok békülve, amikor az öreg király vagy egy gonosztevő kimúlik, de amikor egy fiatal pár, akik a nagy szerelmük ellenére még csak a házasságik sem jutnak el, az már komoly gondolkodásra késztet. (tovább…)

Bevásárlókosár0
Nincs termék a kosaradban!
Vásárlás folytatása
0